Három évvel ezelőtt egy Moszkvába vezető campingtúránk alkalmával még itt-ott „árnyékos” tekintettel is találkoztunk, de most, tízezer kilométeres déloroszországi utazásunk során, ahogy dél és kelet felé haladtunk, úgy változott a kíváncsiság barátságossá és szívélyes előzékenységgé. Minden gyalogos, ha egyszer megszólítottuk, rögtön szolgálatkészen hozzánk sietett, hogy hosszú beszédben – melyet természetesen nem értettünk – megmagyarázza nekünk az utat megnevezett célunk felé. Különösen pedig a „milicia”, a rendőrség bizonyult igazi barátnak és segítőnek.
Erre a segítségre pedig nagyobb szükségünk volt, mint egy idegen földrészen. Először is mert nem beszéltünk oroszul, és ritkán akadtunk valakire, aki kissé értett volna németül, másodszor pedig a városokban hiányoztak az útjelzések, és eleinte a cirill betűk is egyszer-másszor kisebb nehézségeket okoztak nekem.
Feltűnő ellentétben voltak ezzel az autóutak, a „Rolbahn”-ok, amelyek nemcsak nyílegyenesek és jól aszfaltozottak, hanem elsőrendűen el is vannak látva útmutató táblákkal, kilométertájékoztatókkal és útjelzésekkel, amelyek teljesen lehetetlenné tették a letérést ezekről a jelentékeny útvonalakról. De egy nagy városban meglelni az ezekhez vezető utat ugyanolyan nehéz és időtrabló feladat volt, mint a beláthatatlan okokból a külvárosokban eldugott benzinkutak vagy a campingek felkutatása.
Pedig mindkét utóbbi intézmény hamarosan sokkal fontosabbá vált számunkra, mint akár az Inturiszt-tolmácsok vagy a városi csemegeboltok. Mindkettő tele volt kicsi és nagy, kellemes és kellemetlen meglepetésekkel. A kétütemű DKW F-12 ugyan már nagy előnyt jelentett, mert nem voltunk azokra a kutakra utalva, melyeknél a magasabb oktánszámú A-83 és A-92 (literje 36 nyugatnémet pfenning) is kapható volt, és amelyek lényegesen ritkábbak, mint az A-66, vagy az A-72 (0,28 DM/liter) benzint árusítók, amely üzemanyagot még a Moszkvicsok és a Volgák sem kedvelik. Azonkívül az is mindig kérdéses volt, nyitva van-e az üzemanyagtöltő állomás és van-e villanyáram a kutak működtetéséhez. Utóbbi esetenként előfordulhatott az Autobahn mentén levő benzinkutaknál is, és ez akkor nemcsak számukra volt kissé kínos (mert könnyelmű módon ez alkalommal nagy tartaléktartályok nélkül indultunk útnak), hanem a forgalom általános megakadását és kilométeres sorbanállást is okozott. Mert ilyen benzinkutak az autóút mentén, délen csak 200 km-es távolságokban vannak elhelyezve és ezeknél nemcsak a teherautók és távolsági autóbuszok, hanem a szovjet autós turisták is tartanak rövid pihenőt. Ezért mellettük mindig találhatók büfék, éttermek, és körülöttük kifejlődik egy kis piac is. Parasztasszonyok kenyeret, gyümölcsöt, főzeléket hoznak, pavilonokban cigarettát és szappant árulnak és óriási hordókból mérik a „kvasz”-t, egy barna színű, barna kenyérből készített üdítőitalt. Kolléganőmnek mindig volt elegendő ideje a bevásárlásra, mert mindig várakoztak már előttünk néhányan, sorban a kútnál.
A campingeknek megvolt a sajátosságuk. Mindenütt találtunk kész vászonházikókat és ágyállványokat , melyeknek használatát a fejenként másféldolláros ár már magában foglalta, de találkoztunk kis bungalókkal is, vagy a keletnémet rechlitzi hajógyár típus-lakókocsijaival, maleykről leszedték az autógumikat.
Sokkal fontosabb volt számunka – akik magunkkal hoztunk egy Air Camping lakósátrat – a gyakran forró vízzel is felszerelt zuhanyzó- és mosdóhelyiségek, a büfék, konyhák és étkezőpavilonok, valamint a kocsimosó állomások. Szovjetoroszország miliciája és camping-adminisztrációja ugyanis bíráló és éber szemmel ügyel arra, hogy minden személygépkocsit naponta lemossanak. Eleinte nehezen tudtam magam rászánni e reggelenkénti munkára, míg a fenyegetőzések a büntetéssel mind határozottabbakká nem váltak, és még a moszkvai Inturiszt hivatalnokai is, akik minden külföldi campingturistát gondoznak, megismételték ezt a követelést.
Ez a „gondozás” ugyan egyáltalán nem volt számunkra terhes. Mert egyrészt mindig előfordulhat egy defekt, a javítóműhelyek pedig eléggé távol vannak egymástól és nyugati kocsikra nem rendezkedtek be. Másrészt érkezésünkkor mindig már előre tudtak rólunk és így mindennemű gyanakvás ki volt zárva. A vége felé bátorkodtunk „önhatalmúlag”, előzetes bejelentés mellett megváltoztatni útvonalunkat, a hetekkel előbb közösen megbeszélt utitervet és két szakaszt (400 és 500 km) egy nap alatt beutazni, ami sem nekünk, sem az ingolstadti kis „rohanónak” nem jelentett megerőltetést. Csak arra kellett ügyelnünk, hogy sebességünk ne emelkedjék 80 km/ó fölé,mint ahogy egy ízben Jalta előtt szigorú intést vont ez maga után. Közben kiderült ugyanis, hogy valóban van egy 80 km/órás felső sebességhatár, ezt azonban a szovjet rendszámú Volgák csak ritkán, a külföldi turisták sohasem tartják be, és a milicia-őrszemek is csak akkor veszik szigorúan, ha egy hosszú szakaszon széleskörű közlekedési ellenőrzést végeznek. Amikor kolléganőm, Marianne 120 km-es sebességgel haladt el egy „30 km” jelzés mellett, egy rendőr áldozata lett, aki a „dokumentek” átnézése után azonnyomban szeszpróbát is csinált, miközben egyszer körülsétáltatta vele a kocsit. Közben Marianne-ból is „bárányka” lett.
A közlekedésnek ezt a biztonságát a legtöbb keleti államban, de különösen a Szovjetunióban nagyon komolyan veszik. Nemcsak hogy mindenütt figyelmeztető táblákkal jelzik az építkezési helyeket, a kanyarokat és egyéb óvatosságot kívánó helyeket, hanem az Autobahnon nagyobb képes táblák – gyakran egész sorozatokban – utalnak a különböző veszélyekre. Az eredmény, hogy a legtöbb teherautó- és buszvezető fegyelmezetten vezet. Komoly balesetet háromhetes utunkon a Szovjetunióban nem láttunk.
Öt nap alatt ily módon elértük legtávolabbi célpontunkat, Tbiliszit is, a Grúz SzSzK fővárosát, Münchentől számított 4000 kilométer lefutása után. Délelőttönként mindig az Inturiszt egy tolmácsnője kalauzolt az utunkban levő városokban, ismertetve a kormány által épített gyárakat és iskolákat ugyanúgy, mint a történelmet vagy a gazdaságpolitikai összefüggéseket, és számos katedrálist mutatva, melynek legtöbbjét most múzeummá alakították át. De délutánonként mindig lefutottunk 500 km-t, a campingek közötti szakaszokat. Meglehetősen egyhangú tájon haladtunk keresztül, melyet csak időnként szakítottak meg falvak vagy iparvárosok. Ezek közelében fokozódott a forgalom is. Ilyenkor nemcsak építőanyaggal túlterhelt teherautó-karavánokkal találkoztunk, hanem nagy táblákkal is, melyeken tarka grafikonok mutatták be az utolsó évek eredményeit, a következő évek távlatát vagy hatalmas portékkal a legjobb élmunkásokat.
A Kaukázus, ez az Európát Ázsiától elválasztó helylánc, több esős nap után nemcsak ragyogó napsütéssel fogadott bennünket, hanem egy történelemtől terhes hegyi tájjal is. Mind újabb szakadékok zárták el az utat, melyekben sziklavárromok emlékeztettek a tatárok, törökök, oroszok és az arabok között dúlt harcokra. A falusi közlekedési eszközök, többfogatos lovaskocsik vagy a juhászok kabátjai és prémsapkái majdnem Afganisztánra emlékeztető jelleget öltöttek és Marianne-t minduntalan fényképezésre csábították. Majdnem függőleges sziklafalak mentén és zöld mezőkön át emelkedett az út 2400 méterig a Kesszosti szoroson át, az örökös hó birodalmába, mely az 5600 méter magas Elbruszt övezi.
Szinte még romantikusabb a természet a következő órákban, leereszkedés közben. Végleg fokozódik a hangulat, amikor egy hamisítatlan grúziai fogadóban nemzeti öltözetet viselő pincérnőkre bukkanunk, akik fehér kötényben finom grúz nemzeti ételeket és a völgyben termő borral telt kancsókat tálalnak.
Tbiliszi, Grúzia fővárosa igen figyelemre méltó: egyik oldalon régi házikók, – egészen török stílusban, mintha rá lennének ragasztva a Karu folyó meredek partfalára, – a másik oldalon az újváros fehérmárvány épületei, iskolái és intézményei, vagy az üzletházak oszlopsorai, melyek a sok kilométer hosszú főúton végighúzódnak. Sűrű tömegek korzóznak az árnyékos fasorban vagy ülnek a nagy kávéházakban, vagy szórakoznak az új Vidám Parkban, annak színházaiban és varietéiben. Vezetőnknek nem is kell megmagyaráznia, hogy Grúzia fővárosa még megőrzött egyet-mást régi kultúrájából, nemzeti jellegéből és egyéni életéből.
A Fekete-tenger partján, Szuhumiban néhány nappal később fehér homokstrand fogad bennünket. Évente több mint 1,5 millió üdülőt vonz ez az istenáldotta táj, ahol az év minden szakában süt a nap, és a Kaukázus hegyei a legzordabb télidőben is felfogják a hideg északi és keleti szeleket. A hatalmas szovjet birodalom minden részéből naponta érkeznek óriási lökhajtásos gépeken, Turkesztánból ugyanúgy, mint Moszkvából. Kilencven nagy szanatórium, mindegyik több száz vagy ezer ággyal várja a vendégeket, számtalan villán, szállodán és magánpanzión vagy az „autópenziókon” kívül, melyekben a szovjet autós turisták családjukkal már napi 2 rubeltól kaphatnak szobát.
A kercsi tengerszorosnál (amely az Azovi-tengert választja el a Fekete-tengertől) ugyan csak néhány kilométer a távolság a kaukázusi tengerparttól a Krím félszigetig, de az autós turista számára ez mégis nem kevesebb, mint 2000 km-es hatalmas kerülőt jelent Novorosszijszkon, Rosztovon, Harkovon és Zaporozsjén keresztül. Az út első része még a Kaukázus gyönyörű természeti tájain vezet keresztül. Ezer kanyarban kígyózik az aszfaltszalag haragoszöld mezőkön át vagy sárgásszürke sziklafalak mentén, utána újból kezdődik az Autobahnok örökös egyhangúsága: gyárkémények, kohók és vadonatúj, ragyogóan tiszta munkástelepülések, egy gyors fejlődés beszédes tanúi.
A Krím félszigeten is júniusban már nagyban zajlik a nyári turistaforgalom. Az úton – a Moszkva-Harkov-Jalta autóút a Szovjetunió egyik legforgalmasabb útvonala – majdnem ugyanannyi teherautó és távolsági busz közlekedik, mint személygépkocsi. Az utóbbiakhoz csatlakozik most már a kis Zaporozsec is, bár 660 köbcentijével nem egészen találja meg a csatlakozást. Az azonos elnevezésű gyárat, melynek új csarnokaiban több mint 10 000 munkás és alkalmazott dolgozik, szívesen megtekintettük volna, de az utolsó percben lefújták a már bejelentett látogatást. Egy új szerelőszalagot építenek, és azonkívül előkészítenek egy új kocsitípust – elég ok arra, hogy minden gyárban eltávolítsák a kíváncsi újságírószemeket.
Jaltában nemcsak minden camping zsúfolt, hanem minden centi homokstrand is foglalt. Az árnyékot adó fatetők alatt játszanak, esznek, táncolnak és alszanak. A korzón most a vontatható kvasz-hordók mellett ugyanolyan méretű „pivo” (sör) és „vino” (bor) feliratú hordók is állnak. Fehérköpenyes asszonyok mérik az újbort, literenként 3,20 márkáért. De kapható 2 deci is, vagy 4 kopejkáért a legközelebbi automatából gyümölcslé – jégbehűtött szódával, – amelynek ugyanolyan a külseje. Az Inturiszt szállodájában, az Oderában, szerencsére foglaltak nekünk két szobát. Bár naponta 11 dollárt kell fizetnünk, de négynyelvű étlap van, a legfinomabb ételekkel: grúziai tyúk, sült sőreg vagy Beef a la szroganov és kaukázusi kacsa. Étkezésenként 2,5 rubelért (a penzió árában bennefoglaltatik) az ember kedve szerint ehet kaviárt is. A krími pezsgő üvegenként csak 9 márkába kerül!
Legkorszerűbb építésű és kivitelű farmotoros diesel-buszok egész karavánokban tartanak, turistákkal teletömve, az egykori cári kastély, Livádia felé, amelyben a Jaltai egyezményt megkötötték, vagy a mór stílusban tartott Voroncov-kastélyhoz, vagy a bahcsiszeráji tatár palotához, vagy az artyeki úttörőtáborba. A 39 nemzetségből való gyerekek között vannak fiúk és lányok Csehszlovákiából, Magyarországból, Afrikából és Ázsiából. Még nyugatról jött turistákkal is találkozhatunk: már 3%-nyi van belőlük!
Az utolsó 200 km egyúttal az utolsó meglepetéseket is magával hozza, átutazóban Románián és Magyarországon. A nyugati világtól szinte észre nem véve az utolsó években itt is nagy haladás volt, szálloda-paloták épültek és utak, és végre már korszerű benzinkutak is. A mamaiai felhőkarcoló-szállodák után nemsokára köszöntenek már Budapest kupolái és – a Stephansturm . Tizenkétezerhatszáz kilométer után az osztrák gumik megint osztrák aszfalton száguldanak.
Ernst Wiese
