Nemzeti ünnepünkön Novák Katalin köztársasági elnök a kimagasló magyar mérnöki teljesítmény egyik legjelesebb képviselőjeként, a dízelmotorok fejlesztésében elért világszínvonalú eredményei, innovatív és sikeres mérnöki munkája elismeréseként Széchenyi-díjat adományozott dr. Anisits Ferencnek. Dr. Anisits Ferenc 1938. december 23-án született Szolnokon. A Budapesti Műszaki Egyetemen 1962-ben mezőgazdasági mérnöki oklevelet, 1973-ban a braunschweigi Műszaki Egyetemen doktori címet szerzett.
Na de hogyan jutott el a vidéki gyerek a foglalkozásának csúcsára?
– Háromnegyed évvel a második világháború kirobbanása előtt születtem. Az első gyerekkori éveimet az óvóhelyeken töltöttem, majd a német és az orosz megszállást is átéltem. Ezeket az éveket az infláció, majd pedig a forradalom követte. A tanulmányaim befejezése után utolért az ’56-os múltam, ezért Németországba emigráltam. A számomra idegen országban, Augsburgban, nyelvtudás és támogatás nélkül, szakmai önképzés útján helytálltam a kihívásokkal szemben. A kezdeti alkalmazott-kutatási munkásságomnak köszönhetően a braunschweigi egyetemen ledoktoráltam és vezetői feladatokra kaptam megbízást. A szakmai utam Svájcba vezetett, ahol fejlesztési vezetőként öt évet dolgoztam, majd innen ismét Németországba, Mannheimbe váltottam, ahol a BMW ausztriai dízelfejlesztési és kutatási központ vezetőjeként majdnem húsz évet dolgoztam. Az életrajzom egyéb részletei az interneten megtalálhatók – beszélt „disszidálásának” körülményeiről is a friss Széchenyi-díjas gépészmérnök.
– Amit nem tartalmaz az életrajzom, hogy az életem egy hosszú küzdelmes út volt. Nincsenek kiugró tehetségeim, nem tudok a vízen járni és meredek sziklafalakon felmászni. Hétköznapi ember vagyok, erősségekkel és gyengeségekkel. A személyes erősségeim közé tartozik a sokoldalú érdeklődés, a tudásvágy, a rendszerező, strukturált, józan gondolkodás, az olvasottság, a sportos küzdőképesség és az erős hit. Vannak azonban gyengeségeim is, mint például a panaszkodás nehéz elviselése még rokoni és baráti körben is. Azt vallom, hogy aki nem kérdőjelezi meg önmagát nap mint nap, az elmulasztja élete legfontosabb válaszait.
– Kevesen tudják, hogy a Quandt Alapítvány az aranygyűrű-díjjal tüntette ki a csapatát, mint az év világszerte legjobb BMW teamjét. Hogyan vált ön jó menedzserré?
– Az én teljesítményem nagymértékben csapatmunka eredménye. Jó csapatmunka hatékony menedzsment nélkül nem létezik. Az utcáról toborzott, többségükben osztrákokból álló, félszázfős csapatot nem volt könnyű feladat egy magyar vezető alatt csúcsközösséggé átformálni. Akkoriban már rendelkeztem megfelelő képzettséggel és gyakorlati tapasztalatokkal a csapatvezetésben, de az osztrák „hipocritical cultur”-ával ott találkoztam először. Ezt vezettem be a BMW-nél.
– Szolnok szülötteként ön közel hatvan éve él különböző európai országokban él. A magyarországi rendszerváltoztatás óta gyakran látogat szülőhelyére. Hol van a hazája tulajdonképpen?
– Ahol az ember otthon érzi magát, azt tartja a hazájának. Az én hazám a szülőföldem, Szolnok. Ahol először fedeztem fel a természet szépségét, tanultam meg a betűvetést, kerültem be a keresztény közösségbe a vasárnapi istentiszteleteken, a Vártemplomban, majd fordult az érdeklődésem az Alcsiban a gőzmozdonyok felé és lenyűgözött a Tisza vadregényes partvidéke. Itt vésődött az emlékezetembe a Takács cukrászdából kiáramló puncsillat és közlekedtem lovasfiákkerrel. Az ember gyermekkorában találkozik a legtöbb új élménnyel. Élete első harminc évében pedig meghozza legfontosabb döntéseit a tanulmánya, a foglalkozása és partnerválasztása terén is.
– Születése óta sokat változott a város. Az ön számára mi a legszembetűnőbb?
– A gyermekkori éveimben Szolnok úgy harmincezer lakosú kisváros volt. Az Alcsiban laktunk a Tulipán utcában, melyet ősztől tavaszig egy sártenger borított. A házunkban nem volt ívóvízvezeték, fürdőszoba és illemhely. Együtt laktunk az apai nagyszülőkkel. A tehetősebbeknek volt rádiójuk és kerékpárjuk. Munkaszüneti napokon rokonokat látogattunk vagy szomszédoltunk. A házak többsége vályogból épült. A település békés és jószomszédi közösségben élt együtt. Ma az utca aszfaltozott és közművesített, a házunk helyén most egy kispalota áll. Az életkörülmények óriásit javultak. A szolnoki villanegyedek bármilyen nyugati jóléti államba beillenének. Mára Szolnok folyamatosan szépülő és élhető nagyvárossá fejlődött, a Tiszaparti sétánnyal, a Tiszavirág-híddal, a Tiszaligettel, a Kossuth-térrel, vagy az Agórával.
– És mi tetszik kevésbé?
– A nyugati világ a ’90-es évektől kezdve fokozatosan amerikanizálódott. A polgárosodás helyett kialakult az individualisták homokbuckája, melyben az egyének, homokszemcsékhez hasonlóan, kapcsolatai kötetlenebbé, elszigeteltebbé, magára hagyatottabbá, gyökertelenebbé, szociálisan megosztottabbá váltak. Az emberek mások terveitől függenek, krónikus passzivitásban élnek és állandó pesszimizmusban sodródnak. Ez a helyzet Szolnokon is kezd terjedni, mely a „panaszkultúra” formájában nyilvánul meg. Minden városszépítő változtatást valamilyen számomra érthetetlen kritika kísér. Ez például nem tetszik.
– Mint műszaki és a természettudományokban jártas embert kérdezem, ön mit tart a globális felmelegedésről, vagy a megújuló energiákról?
– A klímakutatás objektív tudomány. A globális felmelegedés folyamata észlelhető és mérhető valóság. A véleményem szerint a helyes stratégia az alkalmazkodás a klímafelmelegedésre, szárazságtűrő növények kifejlesztése és víztárolók megépítése útján. Erre a feladatra nincs hiány felkészült szakemberekben. E tekintetben is Konfuciusz bölcs mondását tartom iránymutatónak: a gondolkodás a legnemesebb, az utánzás a legostobább és a tapasztalatszerzés a legkeservesebb. A civilizáció az utánzás károsultja, melynek veszélye a dekarbonizált elektromos áramtermelésnél is fenyeget. A technológiai átállás az új rendszerre rendkívül kihívó és bonyolult feladat, mely az egész folyamatának végiggondolását szükségelteti. Véleményem szerint a geotermikus energia használatára kellene összpontosítani.
