„Emlékszem még, amikor kisgyermekként alig vártam a pillanatot, hogy apukám segítségével, de egyedül kormányozva beállhassak a családi Škoda típusú gépjárművel – ami mellesleg akkoriban az én külön bejáratú Meseautóm volt – a garázsba, és arról álmodtam, hogy egyszer nekem is lesz egy ilyen szép piros autóm sárga tetővel. Manapság talán nincs is olyan gyerek (főleg fiú), aki ne álmodna arról, hogy egyszer majd megkaphatja a jogosítványt és saját autóba ülhet” – meséli Bajor Imre, akiről az a hír járja, hogy’ nem vezet, mégis van autója.
– Nem azért nem vezetek, mert nem szeretek, az az egyszerű oka, hogy nem tudok. Még egyszerűbben szólva, fogalmam sincs róla, mit kellene csinálnom azzal az izével, amit mások autónak neveznek. Pár évvel ezelőtt még a kuplungot is puklungnak mondtam, mert azt sem tudtam micsoda. De mint mindennek, annak is megvan a maga története, hogy miért nem vezetek. Mégpedig: volt három nagyon súlyos balesetem. Az egyik alkalommal egy gyerekelőadásról jöttünk haza Komáromból és totálkárosra törött a Wartburgunk. Rajtam kívül mindenki kórházba került, a sofőr maradandó sérüléseket szenvedett a baleset következtében, a családtagokat pedig nekem kellett értesíteni erről az egészről. Borzasztó élmény volt! Ráadásul este előadásom is volt a Józsefvárosi Színházban, amit ilyen állapotban is meg kellett csinálnom. Egy merő sokk volt! Kimentem a tehenek közé és nem is tudom, majdnem én is elkezdtem velük legelni, annyira kiborultam. Egy másik alkalommal felborultam egy Trabanttal, amit szintén nem én vezettem. A harmadik esetben egy taxival jöttem a Margit-hídon Budáról Pestre, és egy teherautó levitte a taxi egyik felét, amikor kanyarodtunk le a hídról. Ez volt az a bizonyos utolsó csepp, elhatároztam, hogy akkor ezt nem, soha többet nem! A nagy csattanásokat az ember újra szokta álmodni és én az első balesetet évekig álmodtam újra. Eldöntöttem, hogy nem! Én nem akarom ezt átélni még sofőrként is, és később ez már a rögeszmémmé vált. Az egyik szomszédomtól azt hallottam, hogy úriember nem vezet, tehát arra az elhatározásra jutottam, hogy akkor így élem le az életem, de őszintén szólva nagyon örülök neki. Olyan sok stressz ér minden áldott nap, hogy még ez is… Szóval, egy kicsit sok lenne. Az is igaz, hogy nem szeretem az autóvezetőket, mert nagyon trágár emberek.
– Az Ön szakmájában nagyon fontos a gyorsaság, a pontosság, hogy időben érjen oda egy fellépésre. Hogyan tudja megoldani ezt, ha nem vezet?
– Van egy sofőröm, aki nem is annyira sofőr, inkább családtag és leveszi a vállamról ezt a terhet, igazából ő intézi az olyan ügyeimet, amelyeket én képtelen lennék elintézni. Például közértben vásárolni. Nagyon sokan azt mondják, hogy luxus Magyarországon sofőrt tartani, de el kell mondjam, hogy jóval olcsóbb, mint taxizni, és nem kell viselkednem a saját autómban, azt csinálok, amit akarok. Nem kell megkérdeznem, hogy rágyújthatok-e, vagy feltehetem-e a lábam. Nálam ez a sofőri, családtagi állás egy nagyon komoly bizalmi dolog, hiszen ő tulajdonképpen ismeri az egész életemet és ez most már így is marad! Egyébként volt autóm és van is! Egyszer vettem egy autót a gyerekeim anyjának, most pedig olyan autóm van, amibe teljesen beleszerettem, de természetesen nem én vezetem, hanem a Lacika, Lacika nevű Lacika, foglalkozására nézve Lacika. Ezt az autót egy régi barátomtól vettem és volt is belőle családi dráma, mert kénytelen volt nekem eladni, különben nem léptem volna fel Salgótarjánban. A kocsi márkájára nézve Ford Economy, ez egy nagyon régi amerikai konferenciabusz, a szokásos luxussal. Piros bársony minden, forognak a fotelek, van benne videó, tévé, no meg persze gombnyomásra kinyíló ágy. Egyszóval gyönyörű! A tolvajok kedvéért hozzáteszem, hogy ez egy nagyon régi autó és nem képvisel túl nagy értéket, ráadásul össze-vissza van törve jobbról, balról, de én nagyon szeretem ezeket a régi bútordarabokat, mert az ember kényelmét száz százalékig szolgálják. Az sem utolsó szempont, hogy be tudom ültetni a két gyermekemet, és egész úton sétálgathatnak, nagyon élvezik. Ez egy hobbi, van egy olyan tárgyam, amit nagyon szeretek, ám nem tudok használni, de mégis használom, mert a kényelmemet szolgálja.
– Annak ellenére, hogy ilyen súlyos baleseteket élt át, és elhatározta, hogy nem vezet, Ön mégis az autót választotta a tömegközlekedés helyett.
– A tömegközlekedési eszközök azok nagyon jók egészen addig, amíg az ember el tud bújni, nem éri atrocitás. Itt nem arra gondolok, hogy megverik az embert. Én rengeteget utazom, többek között vidékre is, már nem is tudom, hány százezer kilométert tettem meg. Nekem az nagyon fontos, hogy azt csinálhassak utazás közben, amit akarok. Például tanulni szoktam, mert otthon képtelen vagyok elővenni rossz alapanyagú írásokat, amiket általában el kell mondani. Fellépés után pedig általában aludni szoktam, és azt nem lehet egy buszon, vonaton, ahol az ember mögött egyfolytában csacsognak. Tegyük hozzá, hogy elég furcsa dolgok történnének, ha én felszállnék egy tömegközlekedési eszközre. Az autózás számomra azt jelenti, hogy egyfelől én megbízok abban, aki vezet, másfelől nyugalomban teljen az utazás és én pihenhessek közben.
– Mi a véleménye a vezetési stílusról, a magyar autósokról?
– Szerintem Magyarországon nagyon rosszul vezetnek, de ez nem az emberek hibája. Most már van egy olyan generáció, a fiatalok, akik biztosabb kézzel vezetnek, hiszen már gyerekkoruktól kezdve hozzá vannak szokva az autóhoz, tizenhat, tizenhét évesen megkapják a jogosítványt. Ez a mi időnkben nem így volt. Nem volt rá se lehetőség, se pénz. Az életnek ezen a területén is ugyanolyan lemaradás van, mint bármely más területen, de ez nem behozhatatlan.

Tóth Nikolett
Fotó: Hilbert Péter