„Műszakilag abszolút zöldfülű vagyok. A defektes kereket még csak-csak lecserélem, de bármilyen más hiba esetén tanácstalan vagyok. Még szerencse, hogy a mai autókkal szinte gond nélkül lehet közlekedni.”

Tesztelős sorozatunk eddigi szereplői határozott és jól látható lelkesedéssel vetették bele magukat az áldozati bárányok szerepében tündöklő autók vezetőüléseibe. Hurrá, egy idegen autó! Ebben nincs is semmi különös, hiszen aki szereti az autókat, s szeret vezetni, az tud örülni egy kis változatosságnak. De mi van akkor, ha valakinek „civilben” ugyanolyan négykerekűje van, mint a tesztelendő masina? Semmi, csupán az illetőnek nem lehet kibúvója. Nem mondhatja sem azt, hogy ennyi idő alatt nem ismerte meg az autót, sem pedig azt, hogy kevés a megtett kilométer. Noha a korábban vallatott személyek is kimondottan jó sofőrnek bizonyultak, egy ilyen szerencsés véletlen szinte teljesen leegyszerűsíti a folyamatot.

„A családban egy Honda is van, így tagadhatatlan, hogy szeretjük a japán autókat”

Csípőből
Szóval mi van akkor, ha két autó teljesen egyforma? Semmi, mondta Kern András, miután összeszedett néhány apróságot, és a garázsban pihenő 323 F Mazdát békén hagyva beült az általunk prezentált 323 F Mazdába.
Uccu neki, irány a Vígszínház! Kern András otthonosan nyúlt az ülésbeállításért felelős karocskákhoz, majd egy-két rutinosnak tűnő mozdulatot követően meglódította a fürge kis japánt. Kanyar ide, kanyar oda, piros lámpa, előzés és fékezés futószalagon. A művész úr a budai hegyoldalról pillanatok alatt a város közepére dirigálta a Mazdát.
– Ezt az utat naponta többször is megteszem, így már minden gödröt van szerencsém ismerni – vallotta be, miközben egy meglehetősen álmosan és tanácstalanul totyogó kocsisort a villamossínre hajtva hagyott maga mögött.
– Gyakran választ ehhez hasonló megoldást?
– Megmondom őszintén, igen. Ez a város annyira zsúfolt, hogy alig lehet elférni. Ha beáll a forgalom, egyszerűen képtelenség haladni. Nem lehet teljesen betartani a szabályokat, különben sosem érnénk oda sehová. A parkolóhelyekkel ugyanez a helyzet, így én rendszerint tilosba parkolok. Hely se nagyon van, drága is, jobb híján tehát ez a megoldás marad.
– Ezek szerint Budapesten kifejezetten nyűg az autózás?
– Vannak kivételes időpontok, napszakok, de többnyire így van. Az amerikaiak és az ausztrálok ebből a szempontból nagyon szimpatikusak. Nyugodtak, illedelmesek az autósok, s nincs ilyen irtózatos tömeg sem.

Kern András egy újabb szerepre készül. Az információk egyelőre titkosak

Szépség
Kern András vezetési stílusát nézve az az érzésünk támadt, hogy ő azon autósok megtestesítője, akik mindennapi munkaeszközként használják a járgányt, s nem pedig kikapcsolódásként ülnek a volán mögé. Nincsenek allűrök, nincs száguldozás, hangos zenehallgatás és mutogatás sem. Kern András hihetetlenül nyugodt sofőr benyomását kelti.
– Mi döntött a Mazda mellett?
– Hogy mi? Azt hiszem, a szépsége fogott meg. Néha az az érzésem, hogy az autók tökéletesen egyformák. Az egyik néhány lóerővel többet tud, a másikban kicsit ferdébben áll a motor, ám a lényeg ugyanaz. Szerintem manapság minden autó megfelel az elvárásaimnak. Otthonról vigyen el a Vígszínházba, a József Attila színházba, nyáron a Balatonhoz, s néha Olaszországba. Az autózást illetően nincsenek nagy igényeim, így kizárólag annyit megyek vele, amennyi a munkámhoz szükséges. Szórakoztató kocsikázásokat nem végzek. Szóval a Mazda maradéktalanul megfelel az elvárásaimnak, s még szép is. Van benne valami vagányság, valami különleges. Láttára meg is kérdezik az emberek: honnét van ez a szép autó?
A Mazda – Kern Andrással a volánjánál – szép lassan visszaindulna Budára, de a forgalom ismét gáncsoskodik egy kicsit. Most elmarad a balról előzés. Lépésben haladunk, miközben az autós múltra is fény derül.

Japáni párti
– 1971-ben szereztem jogosítványt, így most már a negyedszázados sofőrök közé tartozom. Az első autóm egy 500-as Steyr Puch volt, amit valósággal imádtam. Rengeteg baj volt ugyan vele, állandóan javíttatni kellett, ám ennek ellenére szívesen gondolok rá. Sajnos, kirohadt az alja, ezért eladtam. A Puch után egy 126-os Polski, majd egy Dacia következett. Az első igazi nyugati autóm egy Daihatsu volt, amit egy Mazda váltott fel. A Mazda után ismét egy Daihatsu jött, majd újra egy Mazda. Az áll otthon a garázsban.
– Mi lesz a következő típus?
– Nincsenek álomautóim. Nem szeretnék hatalmas limuzinokkal, királynői autókkal járni. Ha van modernebb, érdekesebb arculatú kocsi, az természetesen érdekel. A mostani Mazda még csak 1 éves, úgyhogy bírnia kell.
– Biztonság?
– Az ABS jó, de a légzsákot nem nagyon szeretem. Ahhoz be is kéne kötnöm magam, hiszen csak úgy érne valamit, de én a biztonsági övvel hadilábon állok. Országúton bekapcsolom, de a városban nem használom. Sokat mozog az ember, jön-megy, egyszóval kényelmetlen lenne.
A tesztút végéhez közeledve a Mazda hibáiról is szó esik. Kern András két „negatívumot” ró fel a masinának.
– Nem tetszik ebben az autóban, hogy rettenetesen párásodik. Elég, ha egyedül ülök be, kettőt lélegzem, s máris minden ablak párás. A másik fekete pont a szépség és a formabontó külalak következménye. Nagyon nehéz kiszállni belőle. Kapaszkodni, erőlködni és tornázni kell, mire az ember ki tud kászálódni.
Kern művész úr – előző partnereinkkel ellentétben – pókerarccal búcsúzik a tesztautótól. Csodák nincsenek, miért is bánkódna? A garázsban különben is ott lapul egy hasonmás gép.

Szabó Róbert
Fotó: Balogh Róbert

 1