Tudom, hogy tabukat döntögetek, felzúdulást válthatok ki, ellenségeket szerezhetek, de vállalom az írástudók felelősségét. Ha csak néhány embert is megnyerek az igaznak tartott ügynek, nem hiába éltem, dolgoztam.
Egyetértünk Földünk alapproblémájában, hogy közel 8 milliárd ember, akik közül nagyon sokan nem teremtenek semmiféle értéket, akar egyre magasabb színvonalon élni? Tudjuk, hogy nagyjából 12 évente újabb milliárddal nő a létszám, emelkedik a vágyott standard, és erősödik mindenki joga, hogy úgy éljen, ahogy akar? Mások is úgy látják, hogy mindenki pazarol: a szegények a szaporodásukkal, a gazdagok a termelésükkel és fogyasztásukkal? Hasonlóan véljük, hogy ez kollektív tragédiához vezet, mert túlterheli, kizsarolja, beszennyezi bolygónkat? Az automobilizmusra szűkítve eszmefuttatásunkat, amelyet bárki kiterjeszthet az élet egyéb területeire is, azt sulykolják fejünkbe, hogy a fenntarthatóság záloga az elektromos és hibrid hajtású jármű, mert általa csökken ökológiai lábnyomunk, kevésbé tapossuk el a jövő esélyeit. Csakugyan? Hallott valaki neves tudósokat, szakértőket az autóvillamosítás mellett kiállni, vagy csak marketingesek, illetve homályos hátterű megmondóemberek, influenszerek éneklik a sziréndalt? Laikusnak kezelhetetlen adatokkal hozakodnak elő – én most leegyszerűsítem a kérdést.

Egy ember ökológiai nyomának nagysága lényegében nem attól függ, hogy 36-os vagy 43-as a lába, hiszen biológiai adottságok miatt csak jelentéktelen mértékben tér el egy kis vagy nagy testalkatú, szegény vagy gazdag személy élelem- és vízfogyasztása, kilélegzett szén-dioxid mennyisége. Annál többet számít egyéb fogyasztása: a szükségesnél hányszor nagyobb teljesítményű prémiumautót használ, van-e motorjachtja, mekkora házat építtetett magának és családjának, mennyit és milyen árkategóriában vásárol (az utóbbinak is van gépjármű-közlekedési vetülete, mert kamionforgalmat generál)? Ezek összességét nevezem most az illető ökológiai cipőjének, amelytől elsősorban függ fenntarthatósági lábnyoma. Vannak, akik a lábukra illő cipőben járnak, mások sok számmal nagyobban, akárcsak egy cirkuszi bohóc, vagy akár óriási bakanccsal tapossák el a jövő esélyeit. Ez a döntő: a pazarló luxus mértéke!

Kedves Olvasó, ugye nem képzeli, hogy egy zöld rendszámos, az utasokat meghánytatóan gyorsuló, az autópálya- limitet legalább kétszer felülmúló csúcssebességű, 20-50 millió forintba kerülő kocsi csak úgy lebeg a föld felett, és nem hagy nyomot? Biztos benne, hogy világbajnokaink, Talmácsi Gábor és Michelisz Norbert motorjánál, autójánál erősebb, gyorsabb gépre van szüksége, és azt ki is tudja használni? Vagy csak öntudatnövelőnek kell? Most hagyjuk az áttekinthetetlen kibocsátási normákat, hiszen nincs elintézve a kérdés azzal, hogy egy járműtípus akár nulla helyi emisszióval közlekedik, mert a számításba bele kell vonni az előállításához és üzemeltetéséhez szükséges anyagot, energiát, élőmunkát. Komoly elemzések szerint egy villanyautó élettartamra vetített ökológiai ártalma akár meg is haladhatja egy korszerű benzines vagy dízelmotoros típusét, ha nem abszolúte tiszta energiából állítják elő az akkumulátorának töltéséhez szükséges villanyáramot. El lehet veszni a pro és kontra érvek tömegében, parttalan vita, süketek és vakok párbeszéde alakult ki.

Most előállok a tutival: van egy általános, átlátható értékmérőnk: a pénz! Minél többet költ valaki saját magára és családjára, annál nagyobb az öko-cipője, és ennek megfelelően az ökológiai lábnyoma. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy az autók ára nincs feltétlenül egyenes arányban a fejlesztés és a gyártás költségeivel, hanem a márkák egymásra is kacsingató marketingkalkulációjának végösszegéről van szó. Mindazonáltal feltételezhetjük, hogy az árjegyzékbe írt summa arányban áll annak mértékével, amelyben az illető kocsi megterheli Földanyánkat. Minél drágább, annál jobban! Az autóárak általános felszaladását nemcsak árfolyamváltozások okozzák, hanem az is, hogy egyre nőnek a kocsik, egy-egy márka kisautója már akkora, mint néhány generációval ezelőtt a kompakt modelljük volt, és így tovább. Ráadásul mind gazdagabb a berendezés, hogy maximális komfortban, állandó online kapcsolatban, sokféle szolgáltatást menet közben is elérve utazhassunk. A kisautó egyébként már csak érettségiajándéknak, nyugdíjasok járgányának nem ciki, a reklám elhitette, hogy valamirevaló ember önképe kiterjesztésének, névjegyének csak prémiumautó felel meg, az alatt nem adhatja, mert nem veszik komolyan, nem irigylik eléggé. Egy kis összehasonlítással bárki észreveheti, hogy a hibrid és elektromos gépkocsik jóval drágábbak a hagyományosoknál. Okkal: két hajtóműrendszer van bennük, vagy csak egy, de akkora akkumulátorral, hogy egyedül annak az áráért hasznavehető kocsit kapni. Kinek jó tehát a villanyautó? Hogy a fenntarthatóságnak jó-e, az kétséges, de biztosan előnyös a gyártónak, hiszen nagyobb árból nagyobb a nyereség is. Ha sikerül keresztülverni Európa gépkocsiállományának lecserélését néhány évtized alatt, az elképesztő profitot hoz az autóiparnak, amit a vevők mellett a szegény anyatermészet fizet meg. Anélkül, hogy észrevennénk, 50-es, 60-as, 100-as cipőt kell húznunk 40-es lábunkra, kerül, amibe kerül!

Itt az ideje, hogy kirukkoljak forradalmi gondolatommal: ha csakugyan a fenntarthatóság az Európai Unió szívügye, akkor nem az elektromos hajtás elhamarkodott bevezetését kellene erőltetnie, hanem kimondani, hogy egy bizonyos évtől kezdődően tilos, mondjuk 120 lóerőnél nagyobb teljesítményű, 150 km/óránál gyorsabb, és – most veszek egy nagy levegőt, hogy kimondjam – 10 millió forintnál drágább autókat forgalomba hozni. Közben majd kialakul, hogy miképp érvényesül a hibridek és villanyautók használhatósági és gazdasági versenyképessége. Sajnos semmi esélyt sem látok valami effélére, az EU továbbra is multinacionális cégek lobbistája, a helyzet és a jövő kilátásainak érdemi javulása csakis egyének józan önkorlátozásától várható. Tehát a közérdeket az egyén önmegvalósítása elé helyező, a liberalizmussal ellentétes konfuciánus hozzáállás térnyerésétől. Hasonlatunk szerint, ha mindenki a lábára pontosan illő cipőben járna, akkor csökkenne igazán az ökológiai lábnyomunk, és kapna egy kis esélyt a túlélésre az a világ, amelyet megszoktunk és megszerettünk. Aki nem hiszi, találjon ki jobbat!

MEGNŐTTEK AZ IGÉNYEK…
Tükröt tart elénk a Škoda egymás mellé állított két SUV-modellje, az 1966-tól 72-ig Új-Zélandon gyártott Trekka és az új Kodiaq. Az akkori Octavia műszaki alapjára épült, 910 kilós Trekka, 1221 köbcentis, 34 kW-os (47 LE) motorjával és 4 fokozatú sebességváltójával 110 km/órát ért el, földutakra is megfelelt, elvitte az egész családot, néhány birkát vagy sok egyebet. Népszerű volt Ausztráliától Szamoáig. Sajnos nem tudni, mennyibe került, de vélhetően sokkal kevesebbe a Kodiaq 10-15 millió forintjánál. Komolyan mondom, megvenném ma is, kicsit korszerűsítve, mondjuk kétmillióért – nevessenek ki nyugodtan! Elgondolkodtató, hogy akármilyen korszerű, környezetkímélő kocsi a Kodiaq, mekkora a különbség a két típus használóinak ökológiai lábnyoma között!