Zöld-szürke Moszkvics ügyetlenkedik a Kálvin tér forgatagában. „Tanulóvezető!” Az oktató minden igyekezetével próbálja áldozatát jó útra téríteni. Hasztalan. Az autó végvonaglásában a templom előtt, a síneken „leáll”. (A motor is.) Mögöttük szabályos forgalmi dugó keletkezik. A kényszerhelyzetet a környezet különbözőképpen fogadja. Egyesek elnézően mosolyognak, mások (ez utóbbiak többen vannak) az öklüket rázzák. Ilyeneket hallani:
– Mazsolák! – Csak feltartják a forgalmat. – Miért nem mennek a Népligetbe tanulni? – Jobb lenne, ha te is megtanulnál vezetni! – Iratkozz be egy alapfokú tanfolyamra! – Te … stb. (E két utóbbi szólamot az oktatónak szánták.)
Néhány másodperc, s a lehorgonyzott „tanulókocsiba” sikerül ismét életet lehelni. (Persze, közös akarattal.) Mindenki mehet tovább. A szitkozódók azzal a kárörömmel vegyes megnyugvással, hogy jogosnak vélt felháborodásuknak most szabad utat engedhettek, a kis tanulókocsi pedig az – aznap ki tudja hányadik – átoksorozat súlyától terhesen.

Időt és dátumot nem jelöltem – nem is lényeges. Bár valóban megtörtént, mégis csupán egy gyakran ismétlődő esetnek voltam a szemtanúja. Az egyoldalú harcot szemlélve, 10 évvel ezelőtti Kálvin téri városrész képpé formálódott az emlékezetemben. (Ott, és az idő tájt vizsgáztam ugyanis autóvezetésből.) A forgalom akkor még úgy festett, mint ma ugyanott – de vasárnap vagy más munkaszüneti napokon, a kora reggeli órákban. (Sok-sok ezerrel több autó fut azóta Budapesten!)

Hát igen, akkor még csakugyan könnyebb bolt a forgalomban való vezetést gyakorolni, s kevesebb inzultusra adott okoz az úttest használói között, mint manapság. A biztos vezetési készséget azonban – mint köztudomású – nem lehet a tisztviselőtelepi csendes utcákban elsajátítani. Lépést kell tartani a forgalom ütemével. Milyen kár, hogy sokan megfeledkeznek erről! Még olyanok is, akiknek a jogosítványában alig száradt meg a tinta. Több türelemre és megértésre lenne szükség az ilyen esetben, hiszen – valljuk be őszintén, legalább önmagunk előtt – mindenki így kezdte egykor. Hogy írnom kellett erről? Szorosan ehhez a témához kapcsolódik. Ám távol áll tőlem, hogy szerénytelen legyek, de a továbbiakat az időben oly közeli személyes élmény természeténél fogva egyes szám első személyben kell elmondanom.

Műhelytitkok

– Ezek lesznek a tanulóid – mondta Sárkány Károly oktató, miközben jó néhány „Vezetési lapot” nyújtott át nekem. Azokon név, eddig levezetett kilométerek és az osztályzatok számai.
– Erre a tanulóra nagyon vigyázz! – figyelmeztetett. – Nagyon szeret „tépni”. Túl sok az önbizalma, s minden alap nélkül. Úgy tűnik, mintha már egészen jól menne neki, s ha kissé nagyobb forgalomba kerül, meglepően gyorsan a leghajmeresztőbb dolgokra képes. H.J.-nek nem megy a kapcsolás. Pedig már a hatodik óránál tart. Kérlek, te is ezt gyakoroltasd vele először.
Azzal sorba vette a szárnyam alá bocsátott tanulók mindegyikének tulajdonságait, és mikor végére értünk, áldásos működést kívánt, s eltávozott. Szabadságra. Amit viszont én akkor kezdtem, s így lettem két hétre a KPM Autóközlekedési Tanintézet gyakorlati oktatója, az M-72-es Moszkvicson. A tangarázs előtt, a Dankó utcában reggel 6 óra tájt már csúcsforgalom van. Egymás után rajzanak ki a kocsik, s a tanulókat felvéve, néhány perc múlva elvegyülnek a város forgatagában. (Persze, csak az övezethatáron belül.)

Így kezdődött

Alighogy kigördültem a garázsból a kocsival, egy fekete csőnadrágos, piros ingbe öltözött nyurga fiatalember nyújtotta felém a vezetési lapját. Első órás tanuló volt. A perc tört része alatt próbáltam felmérni egyéniségét. (Korábbi félévtizedes gyakorlat tanított meg erre.) Miért? Mert a tanuló fellépéséből, a kocsihoz és az oktatóhoz kapcsolódó első gesztusaiból részben ítélkezni lehet: a vizsgára érettségig mennyi munkát fog jelenteni. Ezúttal baljóslatú előérzetem volt. (Nemcsak az öltözéke miatt.) Mintha gondolataimban olvasna, cáfolni akart volna, így kezdte:
– Ha megengedi, és mindjárt be is ülnék a volán mellé. Kocsikísérő voltam ugyanis, és ott megtanultam egyet s mást.
– Ám legyen – válaszoltam. Nem akartam mindjárt kedvét szegni. Fölényes biztonsággal fészkelte magát kényelembe.
– Indulhatunk?
– Igen – buzdítottam.
Néhány pillanatig tartó  nekem úgy tűnt – gondolkodás után végigtapogatta  a szerelvényfalat, majd buzgón nyomkodni kezdte a biluxkapcsolót. A motor némán tűrte. Én is. A művelet néhányszor megismétlődött. Álltunk egy helyben rendületlenül. Később ő is megsokallta. Összevonta szemöldökét, s szemrebbenés nélkül így nyilatkozott:
– Kimerült az akku!
Tekintetemből kiolvashatta, mire gondolok, mert lázas sietséggel újra matatni kezdett, ezúttal már a gyújtáskapcsoló körül.
– Megvan! – kiáltotta.
 -?
– A slusszkulcs! (Néhány perccel azelőtt magyaráztam el mindent, látszólag figyelmesen hallgatott.)
Jóleső érzés töltött el: talán mégis sikerül neki elindulni. Körültekintés, index, kapcsolás, kuplung-felengedés, gázadás, majd fájdalmas nyögéssel (ez a gépháztető alól hallatszott) motorlefulladás. Zavart mosollyal újra kezdte. Eredmény ugyanaz. A pedagógiai ösztön sugallatára egy darabig konokul, némán várakoztam. Végül is mindketten kimerültünk (az akku is). Ekkor adtam meg a kegyelemdöfést:
– Kézifék! – suttogtam. Talán felesleges hozzáfűznöm, hogy utána a Népligetbe mentünk.

Újabb kaland
Párnéval a hóna alatt, a soros tanuló jelentkezik.
– Ez minek? – kérdezem, a szóban forgó alkalmatosságra mutatva.
– Másképp nem tudok vezetni.
Ha csupán ezen múlik, legközelebb a paplan is jöhet – gondoltam magamban. „H.J.” – olvasom a vezetési lapon. Aha, ő az, akinek még mindig nem megy a kapcsolás. Felismerésemet első ténykedése sem cáfolja meg. Nyomban 3-ast kapcsol – így indulna. Valóban nem árt egy kis gyakorlás: irány a Tisztviselőtelep. A két óra előre- s visszakapcsolással telt el. Ez idő alatt mást nem hallott tőlem, mint: „Az egyes sebességet nyitott tenyérrel, alulról irányítva, a többit ellenkezőleg”. Fáradozásunk végül is gyümölcsöző volt. Mint később elmesélte, az autóbuszon, útban hazafelé is ezt gyakorolta; az utasok szánalommal vegyes félelemérzéssel húzódtak el mellőle.

Talajtorna
No, nem kell semmi rosszra gondolni. Ennek itt, az oktatásban speciális jelentése van. Bizonyára mindenki telefonált már augusztusi tűző napsütés melegétől kívül-belül elárasztott telefonfülkéből. Hát megközelítően azonos a klíma a kocsi belsejében, amikor a tanuló a saroktolatást, vagy szűk lejtős utcában a megfordulást gyakorolja. Minden rést szabaddá tehet ilyenkor az ember, de az sem segít. Az oktatónak pedig ez idő alatt is a tanuló mellett kell ülnie. Hiába: szabály, az szabály.

Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Vizsga futószalagon
Ez a téma külön fejezetet érdemelne. Röviden azért csak annyit:
Egyik nap két, arra érett tanulóval az Illés utca környékén tevékenykedő Vizsgabizottság elé járultam. Előzőleg a tanulók vezetési lapját, s azon különösképpen „az oktató záróvéleménye” rovatot gondosan kitöltöttem. Biztonság kedvéért oktató kollégáimtól megkérdeztem: jó lesz-e? – Megmosolyogtak, majd lemondóan legyintettek (!). Akkor nem tudtam mire vélni, de hamarosan megértettem.
– Arra nekünk nincs szükségünk! – hárította el magától az egyik vizsgabiztos a feléje nyújtott vezetési lapot. Kocsiba ültek, s tanítványaimmal együtt eltávoztak. Sok időm nem volt tűnődni; alig múlt négy perc (!), már visszajöttek.
– Hogy sikerült? – kérdeztem a tanulóktól. Kifordították a tenyerüket, s úgy válaszoltak. Loholás a vizsgabiztosok után.
– Lennének szívesek megmond…
– Egyik hármas, másik ötös – szakítottak félbe, hátra sem fordulva.
Összehasonlítottam vizsgaeredményüket a 20 órás szívós munkát vezetési lapjukon tükröző osztályzatok értékével: én éppen ellenkezőleg minősítettem ez idő alatt vezetési készségüket. Nem érdekes? Tanulság. Ideje lenne már a vizsgáltatások jelenlegi rendszerét revízió alá venni. Persze, nem utolsósorban a „többé-kevésbé” ugyancsak illetékes gyakorlati oktatók bevonásával!

*

Mindezek csak morzsák az így szerzett tapasztalataim gazdag élményanyagából. A hely szorít, véget kell vetni a visszaemlékezéseknek. Pedig a java még hátra lenne. Mert a forgalomban adódnak aztán igazi „meleg” helyzetek! A mottót azért szándékosan a végére hagytam. Talán az eddigiekből is lemérhető: a gépkocsivezető-oktatók tevékenysége rendkívül felelősségteljes és nagyon, nagyon nehéz.
Gépjárművezetők! Gyalogosok! Közlekedési rendőrök! Több megértéssel és türelemmel segítsék munkájukat!

Almássy Tibor

Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!