Kedélyes törzsasztalunk hangadója Balog Máté barátunk. Sohasem traktál bennünket teljesen kitalált történetekkel, meséinek mindig van valóságalapja, legfeljebb azokat harsányabb színekkel tarkítja. Akkor van igazán elemében, ha a háborút követő zűrzavaros esztendőkről mesélhet, amikor az élelmes pesti „ügyesek” az ócskavasból is aranyat varázsoltak, s a pusztulásból feltámadó, élni akaró főváros konjuktúráját találékonysággal és furfanggal lovagolták meg.
Az idő tájt – a negyvenes évek vége felé – még kevés gépkocsi futkározott a pesti utcákon. A „hadbavonulás” elől elbújtatott, idejében szétszerelt és vermekbe elásott autókból csak néhány került elő épségben, a többiek roncsokból „összehamukált”, megállapíthatatlan eredetű járművekként szolgáltak az utakon. Láthattunk Wanderer-alvázra és motorra épített Mercedes-karosszériát, vagy Tatra alkatrészekből összetákolt Steyr-bulldogot – faküllős kerekkel, de sok más, vánszorgó-berregő gépkocsiszörnyeteget is. Az országban megindult az élet, minden önműködő járműre szükség volt, és senki sem kutatta a gépkocsik származását. Rendelet volt rá, hogy bárhonnan is kerültek elő, néhány száz forinttal az autókat a Mögürtnél „törvényesíteni” lehetett, s ha az eredeti tulajdonos netán ráismert az átalakított és kiglancolt járművére, a törvényesítésre befizetett pénzalapból kártalanítást kérhetett. De ilyen csak kevés akadt.

Most Máté erről a korszakról kezdett mesélni, miközben nagyot húzott az újabb két deciből.
– Az úgy volt, barátaim, hogy azokban az években mindenki mást csinált, mint amihez értett. Jómagam például roncsautókkal kereskedtem. Kevés szaktudással, de jó üzleti érzékkel betársultam egy akkor divatos üzletágba, a használt autók és becsempészett, ismeretlen eredetű gépkocsik adásvételébe. Voltak felhajtók, akik keresték-kutatták az országban még fellelhető, kibelezett és sokszor már csak hulladékként értékesíthető autóroncsokat. Ezeket – ha csak némi remény is volt talpra állításukra – fillérekért megvettük és beszállítottuk egy sportrepülő egyesület jól felszerelt műhelyébe. Ez a műhely – mivel repülésről abban az időben szó sem lehetett – munka nélkül lett volna, ha mi nem látjuk el őket autó-helyreállítási megbízásokkal, amit – dicséretükre legyen mondva – mindig kitűnően oldottak meg.
Máté kiürítette a poharát, nagy lélegzetet vett, s ezzel jelezte, most jön a java.
– Egy szép napon lihegve rontott be az irodánkba egy falhajtó ügynök: „Tűrhető állapotú Ford-kocsi ötezerért kapható!” – csigázta fel érdeklődésünket a sietségtől fulladozva. És mert kecsegtetőnek tűnt az ajánlat, rögtön nekiiramodtunk, hogy az adott címen szemrevételezzük a csodát.
Intett a pincérnek, hogy hozza a harmadik két decit, majd így folytatta Máté:

Egy kispesti lakatosmester fészerében találtunk rá… amikor megpillantottuk a járgányt, hirtelen nem tudtuk, hogy nevessünk vagy bosszankodjunk. De a nevetés ingere felülkerekedett: rokkant autómatuzsálem, egy T-Ford, a 20-as évekből szériájából való, búslakodott ott a fészerben, csüngő sárhányókkal, csáléra álló lámpákkal, lottyadt és repedt abroncsokkal, belepetten évtizedes porral és pókhálókkal. Egy szárnyaszegett, tépett tollú vén madár, mitológiai főnix, amely hamvaiból újjá akart éledni… Körüljártuk és körülnevettük a vén jószágot, hiszen akkor még nem volt divatos hobbi az autóaggastyánok helyrepofozása. A felhajtót, képzelhetitek, milyen szavak kíséretében kergettük el…
– Másnap egy jóképű, fémkarosszériás DKW-Meisterklasse gépkocsival beállított hozzánk egy fiatalember. Méhészeti cikkeket gyártó műhelye van – mondta, és felajánlotta hogy adjuk el kitűnő állapotú kocsiját. A jelenlegi viszonyok között, magyarázta a fiatalember, ez a kocsi túlságosan feltűnő, sok irigy ember áskálódik ellene, és nem szeretné magára hívni a gazdasági rendőrség figyelmét… Még az hinnék, vagyonokat harácsol össze méhészeti áruival, hogy ilyen „flancos” kocsija van. Persze, tette hozzá, az áruszállításokhoz szüksége lenne akármilyen öreg, ütött-kopott külsejű gépkocsira, azzal a kikötéssel, hogy a motorja járjon és a futómű is bírja a strapát. Neki az kell, hogy inkább sajnálják, mint irigyeljék…
_Összenéztünk a társammal – folytatta Máté és garatjába öntött egy fél decit a csopakiból, hogy ízesebb legyen a szó. – Mindkettőnknek a minap látott T-Ford jutott az eszünkbe. Az ipsével kirobogtunk Kispestre: ha neki akármilyen jármű megfelel, ám vegye szemügyre frappáns ajánlatunkat. Először ő is meghökkent, amikor a szeme elé tárult a vénséges vén ereklye, de mi komoly képpel erősködtünk, hogy „meghamukáljuk ezt az umbulda-gépkocsit”, ez két hét múlva száguldani fog az országutakon, mint egy táltos, ha most úgy is néz ki, mint a Vidám Park nyugdíjba menesztett „vadszamara”… És ha irigyei megpillantják, szemükből a részvét könnyeit csalja majd elő.

A fiatal üzletember pár percig habozott, majd a tenyerünkbe csapott. Az üzletet megkötöttük: a DKW árában két hét múlva adjuk neki a járóképes, kipofozott T-Fordot. Még aznap a műhelybe vontattuk az aggastyánt: mint egy csökönyös szamár, négy „lábát” időnként megvetve akadozott a vontatókötél végén. Az utca népe hangos hahotára fakadt a szomorú menet láttára. Sok más hamukált kocsi között ilyent még úgysem láthattak!
– Rövid leszek! – csillapította most felsrófolt kíváncsiságunkat Balog Máté. – Két hét múlva valóban elkészült a jármű: új abroncsokon, kicserélt keréktárcsákkal, megreparált motorral – de ijesztően rozzant külsővel, üzemképesen. A DKW-t órákon belül eladtuk, árából bőven futotta a T-Ford javítására és maradt is jócskán haszon a „század autóüzletén”.
Eljött a bemutató napja, amikor az „igénytelen” vevőnek előállítottuk a masinát. A Műegyetem előtti széles úttesten csődület támadt… Négy-öt nekirugaszkodás a kurblival, aztán hangos csattogással felberregett a motor, vészjóslóan remegtek a sárhányók, a motorházból titokzatos robbanások hallatszottak és a kerékagy mellől – megfejthetetlen módon – füstpamacsok pukkantak elő. A kocsi mégiscsak megindult, s a hűtősapka alól vidáman gőzfelhő szökkent a magasba. Döcögött ugyan, de járt a T-Ford – igaz, a bal hátsó kerekét olykor oldalt kirúgta, de mit számított mindez!
– A vevő kívánságát teljesítettük: olyan kocsija lett, amilyent kívánt. Vakarta ugyan a fejét, hümmögött is, de végül is átvette a „művet”. Mint később megtudtuk, barátunk még jó ideig szállított rajta árukat a méhészeknek, és az árát többszörösen megkereste. Még az adóhivatal szőrös szívű embereit is meghatotta a rozoga kocsi.

Most bizonyára azt kérditek tőlem, hogy mi a csattanó? Tegnap ugyanis összefutottam az egykori vevőnkkel és megkérdeztem, hogy mi lett a T-Ford sorsa. Elmondta, hogy másfél évig fuvarozott fele kisebb-nagyobb javítások után, de akkor már vehetett egy 170-es Mercedesből átalakított kistehergépkocsit. Később, 1950-ben már nem támadtak irigyei az új kocsi láttán. S a kiszolgált jószágot maga is egy fészerben tárolta, megőrizte a nehéz idők emlékeként. De nemrég adta el jó pénzért egy Békés megyei hobbisnak. A legközelebbi muzeális csodabogarak parádéján még találkozhattok is vele…
– Hát ez volt a háború utáni évek egyik legjobb autóüzlete, kedves barátaim – tett pontot a történet végére Máté és feltartott ujjával jelzett a pincérnek egy újabb két deciért…

Ráthonyi János
Puszta Péter rajzai