Előbb-utóbb minden típus veteránkorúvá válik, némelyik klasszikussá is nemesedik, de csak kevés válik ikonná az évtizedek alatt. Az E-Type már 1961-es bemutatásakor különlegesnek számított, és népszerű sportautóból hamarosan keresett gyűjtői darabbá vált. Több száz film képkockáin tűnt fel, így a világ minden pontján felismerik, és hazájával, illetve a lázadó 60-as évekkel azonosítják. Felidézzük a történetét, és bemutatjuk máig tartó karrierjét.
Padlógázzal a Genfi Autószalonra
Sir William Lyons, a Jaguar alapítója nem csak az autókhoz, az üzlethez is értett, jó érzékkel döntött, és a siker érdekében gyakran az utolsó pillanatban változtatott eredeti elképzelésén. 1948-ban különleges karosszériát terveztek, hogy méltó módon mutathassák be a vadonatúj XK motort, végül maga a formaterv is akkora sikert aratott, hogy változtatások nélkül küldték gyártásba, így született a Jaguar XK120-as. A soros hathengeres motor a Le Mans-i 24 órás versenyen is remekelt, a C-Type-ot 1951-ben és 1953-ban, a D-Type-ot 1955-ben, 1956-ban és 1957-ben segítette győzelemhez. Mivel az XK140-es és az XK150-es több negatív kritikát kapott egyre nagyobb tömege miatt, Lyons, aki maga is jelentős részt vállalt a munkában, új fejlesztési irányt választott. A következő sportautót már nem az utcai, hanem a versenyautók utódjaként képzelte el, minden korábbinál fejlettebb műszaki háttérrel és lenyűgözőbb formai megoldásokkal. Ehhez a héjszerkezetes (monocoque) karosszérián dolgozó William Heynes és a repülőgépiparban tapasztalatot szerzett Malcolm Sayer tudására volt szükség, akik már 1957 tavaszán elkészültek az E-Type első prototípusával, az E1A-val. Bár a D-Type műszaki alapjaira épült, nagyobb méretű alumíniumkarosszériát, a Jaguar Mk1-esből származó, 2,4 literes XK motort és vadonatúj, független hátsó felfüggesztést kapott. 1958-ban és 1959-ben két további prototípus készült, a finomhangolás során a szokásos tesztek mellett Christopher Jenningset, a The Motor újságíróját is felkérték, hogy külső szemmel mondjon véleményt az autóról, sőt, az E2A-t az 1960-as Le Mans-i 24 órásra is benevezték, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben is próbára tegyék az utcára szánt konstrukciót.
Az 1961-es Genfi Autószalonra időzített hivatalos bemutatóra el is készült az open two seater (nyitott kétüléses), illetve fixed head coupé (zárt kupé) kivitelben rendelhető, 3,8 literes XK motorral felszerelt autó. Az egyik első, 9600 HP rendszámú E-Type-ot a Jaguar PR-menedzsere, Bob Berry vitte el a szalon előestéjén a Parc des Eaux Vives-ben megrendezett, exkluzív leleplezésre. A pozitív reakciók láttán Lyons elhatározta, hogy mind a két kivitelt kiállítja a márka standján. Norman Dewis tesztpilóta még aznap este elindult Coventryből, és 17 óra alatt eljutott a genfi Jaguar-kereskedőhöz a 77 RW rendszámú példánnyal, ahol még arra is volt idő, hogy kicsinosítsák a rendőröket faképnél hagyó Etype-ot. A kiállításról és a szaklapokból is ismertté vált páros máig fennmaradt.
A legszebb egyben a leggyorsabb is?
Az XK120-ashoz hasonlóan az E-Type kívül-belül nagy szenzációnak számított a piacon, és elődje példáját követve igazi sebességrekorder volt. Szoborszerű formaterve a versenyeken taroló D-Type-pal mutatott hasonlóságok ellenére sokkolóan újszerűnek hatott, hosszú orrát bármelyik luxusautó megirigyelte volna, mégis minden szögből jól mutatott, kidolgozott, apró részletei gondoskodtak róla, hogy az emberek képtelenek legyenek levenni róla a szemüket. A legnagyobb meglepetést mégis azzal szerezte, hogy riválisainál olcsóbban kínálták! 2250 fontos alapára mai értéken 38 000 fontnak, vagyis 15,2 millió forintnak felel meg, talán akkor is óriási sikert aratott volna, ha a látványon kívül semmi mást nem tud felmutatni.
Sir William Lyons célja azonban egy minden korábbinál fejlettebb és nagyobb élményt nyújtó sportautó építése volt. A 3,8 literes, soros hathengeres 265 (SAE) lóerőt adott le 5500-as fordulaton, a 4 fokozatú kézi váltón keresztül a hátsó kerekeket hajtotta, független hátsó felfüggesztést és 4 tárcsaféket kapott, ráadásul egy évvel a modern felépítés Formula–1-es bevezetése előtt karosszériája monocoque szerkezetű volt. Bár versenyautónak nézett ki, valójában arra optimalizálták, hogy hétköznapi sofőrök számára, a kevésbé jó minőségű országutakon is jól vezethető legyen. Kimagasló képességeit azonban nem titkolta, sőt, már a gyártás elindítása előtt kinyomtatták a prospektust, melyben 150 mérföld/órás (240 km/órás) végsebességet tüntettek fel, ami kora leggyorsabb szériagyártású autójává tette. A The Autocar magazinnak sikerült 150,4 mérföld/órás (241,99 km/h) sebességre gyorsítani a 9600 HP rendszámú E-Type-ot, igaz, ezt csak Dunlop R5-ös versenygumikkal tudták elérni, és ahogy később, az autó restaurálásakor kiderült, a korai példány 20-25 lóerővel erősebb volt a legtöbb társánál. Ettől függetlenül egy kiváló ár/teljesítmény arányú sportmodell volt, és a sors iróniája, hogy a legtöbb vevő nem is próbált meg ilyen hajmeresztő tempót elérni, akkor sem, ha a sebességkorlátozást még nem ismerték.
Egyformán rajongtak érte Európában és az USA-ban, ahol XK-E néven vezette be a márka. Nem kellett hírességnek lenni a megvásárlásához, bár a sztárok is imádták, többek között Frank Sinatra, Tony Curtis és Peter Sellers is befizetett rá. Nincs autó hibák nélkül, az első szériát a nem különösebben kényelmes ülések, a szűkös helykínálat és a gyenge fékek mellett a régi Moss-váltó aszinkron első fokozata miatt kritizálták. 1964-től 4,2 literre növelték a lökettérfogatot, bár 265 lóerős maradt, 352 helyett már 384 Nm nyomatékot adott le. Az új, szinkronizált váltóra és az ergonómikus ülésre sem kellett sokat várni, a nyújtott tengelytávú, 2+2 üléses kupé pedig 1966-ban került a szalonokba.
Igazi sztáralkat
Az E-Type azonnal berobbant a köztudatba, a megújuló brit kultúra és a fejlődő ipar jelképe lett, ami egyenes utat jelentett számára a filmek és sorozatok világába. Tökéletes kellék volt egy szép, erős, drága vagy izgalmas autót igénylő forgatókönyv esetében, ami csak tovább erősítette a nimbuszát világszerte. Louis de Funès Felmondtam, jöjjön vissza! című 1968-as vígjátékában rá is játszottak a karakteres formatervre, a főszereplő megpróbál vele elhúzni egy mezőgazdasági gépet, aminek következtében a Jaguar orra tovább nyúlik. A hosszított példány a Pichon Parat karosszériaépítő cég munkája volt. Az olasz meló című 1969-es film egyik drámai jelenetében is meggyűlik az E-Type baja egy munkagéppel, jó hír, hogy ezt az autót azóta restaurálták. Erre esélye sem volt az 1971-es Harold és Maude című film bizarr, halottaskocsivá átalakított XK-E-jének, amely a végén lezuhan egy szikláról. Ízlés kérdése, hogy megsemmisítésnek számít-e az Austin Powers-filmek brit zászlóval díszített E-Type-ja, az viszont nem vitás, hogy ez a szerep igazolja a típus múltbeli és jelenlegi népszerűségét.
Semmi sem tart örökké. Vagy mégis?
Bármennyire is úgy tűnik, hogy az E-Type-ot csak megtervezni volt nehéz, a gyártását és az eladását is több körülmény nehezítette. A sztrájkok mellett az egyesülés a BMC-vel, majd a beolvadás a British Leylandba, a sebességkorlátozások bevezetése és az USA előírásainak változása is közrejátszott abban, hogy a darabszámok nem a tervek szerint alakultak. Mivel az észak-amerikai piac döntő fontosságú volt a Jaguarnak, 1967-ben 250 000 font értékben 21 ponton módosították az XK-E-t, köztük eltávolították a lámpatakarókat, és a fényszórót is az orrához közelebb építették be. Mindez elég jelentős volt ahhoz, hogy ezt a szériát utólag „másfelesnek” nevezzék a szakértők. Egy évvel később a 2. széria is elkészült, az új fényszórók alatt az irányjelzőket is kicserélték, a hátsó lámpák méretét megnövelték, és a hűtőmaszkon kívül a lökhárítókat is áttervezték. Előbbit a légkondicionáló, utóbbit a jobb ütközésvédelem tette szükségessé. Változtattak a szélvédő dőlésszögén, szervórásegítéses kormányművet kapott, és a szigorú környezetvédelmi előírások miatt az USA-ba szánt autók teljesítményét 245 lóerőre csökkentették. 1968-ban debütált az XJ, amely ismét megváltoztatta a Jaguarról alkotott képet. A fejlesztés alatt álló V8-as és V12- es motorok közül végül csak utóbbi került gyártásba, és ugyan eredetileg az XJ-be szánták, végül mégis az E-Type-ban debütált.
Mire a 3. széria 1971-ben bemutatkozott, már kevésbé tűnt varázslatosnak. Hiába szélesítettek a nyomtávon, változtattak a lengéscsillapítókon, szereltek fel szélesebb felniket alacsonyabb oldalfalú gumikkal, és hiába kapott erősebb fékeket, a sportautó már nem tudott felzárkózni a felárért 3 fokozatú Borg-Warner automatikus váltóval is rendelhető, 5,3 literes, 314 SAE és 272 DIN lóerős V12-es képességeihez. Mivel továbbra is baráti áron kínálták, 1975-ig még a piacon maradt, és 15 287 példányban kelt el, ami nem rossz, de a 33 205 darab első, vagy a 18 808 darab második szériás E-Type-hoz képest látványos visszaesésnek számított. 14 év után az XJ-S érkezésével lezárult egy korszak, úgy tűnt, többé sosem gördül ki több E-Type a gyárból, majd 2014-ben 6 vadonatúj Lightweight készült, 2017-ben a Jaguar megnyitotta saját restauráló műhelyét, és a 60. születésnapot már 6 pár E-Type-pal ünnepelték, melyeket a Coventryből Genfbe vezetett bemutatóautók mintájára újítottak fel.
