Bruce Meyers élettörténete akár egy hollywoodi film sztorija is lehetne! Édesapja Henry Ford jó barátja volt, az országos kereskedőhálózat kiépítésén dolgozott, családjával Kaliforniában telepedett le. Los Angelesben nagy házat vásárolt, ahol mind az 5 gyereke otthon érezhette magát, a nagy gazdasági világválság során azonban mindent elveszített. Bruce-nak így be kellett érnie egy olcsó tengerparti lakással, de mielőtt nagy szenvedélyének, a szörfözésnek hódolhatott volna, a haditengerészet kötelékében megjárta a második világháborút, ahonnan igazi hősként tért haza. 1944-ben a USS Bunker Hill anyahajót ért japán légitámadás közben az életét kockáztatva sietett sebesült társai megmentésére.
Miután leszerelt és hazatért, az USA első szörfdeszkakészítője, Dale Velzy adott neki munkát, később a Jensen Marine cég alkalmazta, ahol a hajótestek gyártásában is tapasztalatot szerzett. Először saját katamaránt tervezett, majd a homokfutók keltették fel az érdeklődését. A házilag épített buggyk nagy és nehéz konstrukciók voltak, gyakran kisteherautók alvázát és V8-as motorját használták fel. A művészeti iskolát végzett Meyers nagy álma volt egy saját buggy, hogy még fel nem fedezett tengerparti szakaszokra is eljuthasson szörfdeszkájával. Ő egyszerűbb és könnyebb járműre vágyott, ezért egy Volkswagen busz mechanikai elemeiből készült, hot rod stílusú prototípust követően fogott hozzá az önhordó, üvegszálas műanyag karosszériájú buggy építéséhez.
Jó érzéke volt a formákhoz, amikor kitalálta a VW-alapú, piros, nagy kerekű homokfutót, Donald Kacsa autója adott ihletet. Az volt a célja, hogy már a látványa is jókedvre derítse az embereket. A Newport Beach-i garázsban végzett munka közben előnyös volt, hogy a Bogár karosszériáját egyszerűen le lehetett csavarozni, a rövidített alvázat, a motort és a futóművet a többi alkatrésszel együtt csak rá kellett erősíteni a felfogatáshoz formázott, erős, műanyag testre. A boxer farmotornak, a rövid tengelytávnak és a ballonos terepgumiknak hála jól vette az akadályokat, oldalsó pereme megvédte a bent ülőket a homoktól, a sík sárvédőkön pedig megállt a sörösüveg! Ajtók, motorháztető, vagy csomagtérfedél helyett lehajtható szélvédőt, bukókeretet, illetve vászontetőt kapott. A kormányt, az üléseket, az index- és hátsó lámpákat a Bogártól örökölte, csak az elsők voltak eltérőek.
A Meyers-féle üvegszálas buggy az egész világon egyedülálló újdonságnak számított, és bármerre járt, nagy feltűnést keltett. Az Old Red becenevű mintadarabot 1964 májusában fejezte be, majd hamarosan megkezdte a Bogárhoz való átalakító kitek sorozatgyártását Meyers Manx néven. A típusnév a Man-szigeti macskától származik, melynek jellegzetessége a megrövidült gerinc, az emiatt hiányzó farok, illetve a nagyméretű hátsó láb, melyek mind megtalálhatók a homokfutón. Az eladások azután pörögtek fel, hogy 1967-ben Meyers egy régi barátjával, Ted Mangelsszel az Old Redben ülve 34 óra és 45 perc alatt tette meg az Ensenada és La Paz közötti távot. Az úttalan utak meghódítása egy motoros párosnak is 39 óráig és 2 percig tartott! Az autós újságokban megjelenő cikkek hatására megrendelők ezrei rohamozták meg a kis műhelyt, a B. F. Meyers & Co. azonban nem tudta megfelelő ütemben szállítani a buggykat, ami ahhoz vezetett, hogy hamarosan konkurensek tucatjai jelentek meg a piacon hasonló átalakítással. Bármilyen jó konstruktőr és művész volt, Meyers saját bevallása szerint nem értett az üzlethez, amit riválisai alaposan kihasználtak. Hiába perelte be a másolatok gyártóit, a bíró elutasította a keresetét, ami újabb lendületet adott a koppintások forgalmazóinak. 1971-ben mintegy 7000 példány után a cég a pénzügyi nehézségek miatt csődbe ment, eközben más márkanéven megközelítőleg 350 000 darab hasonló buggy talált gazdára. A 60-as években az életörömöt szimbolizáló, nyitott autó elmaradhatatlan kelléke volt a Beach Boys dalokban is megénekelt, nyugati parti, szörfös életérzésnek, ennek kapcsán a buggy amerikai ikonná vált. A sors fintora, hogy az ötletgazda sikere egyben a bukását is eredményezte, pedig nemcsak a buggy karosszéria, hanem a műanyag kád és a versenyautó formájú gyerekágy is az ő nevéhez fűződik, ezek azonban nem hozták meg a várt sikert.
Ahogy nem lehet elképzelni egy hollywoodi filmet dráma nélkül, úgy happy end nélkül sem! Jacky Morel, a francia Super VW magazin kiadója 1994-ben meghívta Meyerst egy Le Mans-i Volkswagen-találkozóra. Az összejövetel egyetlen Meyers Manx buggyja történetesen Morelé volt, a több ezer résztvevő azonban igazi sztárként ünnepelte Meyerst, aki Morelnek köszönhetően ráébredt, hogy nem szabad keseregnie, mert valóra vált az álma, emberek százezreinek csempészett örömet az életébe. Ennek hatására feleségével 2000-ben megalapította a Meyers Manx, Inc. céget, és partnereivel együtt többféle típus gyártásába kezdett, az elkészült példányokat személyesen szállította le az Egyesült Államokban élő vásárlóknak.
MEYERS MANX A MOZIBAN
Bruce Meyers buggyja a 60-as évek második felében több amerikai filmben is feltűnt. Steve McQueen Faye Dunawayjel száguldott egy átalakított példány kormánya mögött az 1968-as A Thomas Crown-ügy című filmben, majd ugyanabban az évben Elvis Presley egy eredeti 1967-essel ugratott a homokbuckákon az Élj egy kicsit, szeress egy kicsit egyik jelenetében. Kurt Russel 1969-es Komputer teniszcipőben és 1972-es Itt a fiú, hol a fiú? című filmjében szintén fontos szerepet kapott egy-egy Meyers Manx. A különlegességre a filmplakátokon is felhívták a nézők figyelmét. Az 1974-es Különben dühbe jövünk című Bud Spencer–Terence Hill filmben a piros, sárga tetős buggy már egy olasz cég, a Puma gyártmánya volt.
