Régen láthattunk olyan színes kavalkádot, mint amilyennel az elmúlt szombaton kirukkolt Újfehértó, pontosabban a helyi. A város főtere olyannyira megtelt élettel, hogy már önmagában az összesereglett sokaság is gyönyörködtette a szemet, a kiállítókról nem is beszélve. Látszott a nagy fokú érdeklődésen, hogy a pandémia után az emberek igencsak ki voltak éhezve egy jó kis dzsemborira, amit a rendezvény vendégei közül többen is fölemlegettek.

A szélrózsa minden irányából
A Gépészkovács Hagyományőrző Egyesület tehát – az önkormányzattal és a helyi segítőkkel karöltve – immár 12. alkalommal tartotta meg a Gépészkovács Hagyományőrző Találkozóját, ahová az ország távolabbi tájairól, így Budapestről, Kápolnáról, Vácrátótról, a hajdúságból, de még a határon túlról is érkeztek vendégek, kiállítók. Ahogy azt lapunknak a rendezvény ötletgazdája és tulajdonosa, Szilágyi Péter elmondta, ő maga összesen 120 kiállítót számlált, de mivel sokan vannak, akik – felnézve az égre – a rendezvény napján indulnak el ide a féltet kincseikkel, így pontos számot ezúttal se nagyon lehetett mondani.

A rendezvény megtisztelte jelenlétével dr. Nagy István agrárminiszter, akit Papp Zsolt helyettes államtitkár, és a térség országgyűlési képviselője, dr. Simon Miklós is elkísért. Miután dr. Hosszú József polgármester köszöntötte a magas rangú vendégeket, és a színes esemény valamennyi résztvevőjét, nem mulasztotta el hangot adni büszkeségének, miszerint ez a találkozó az országosan jegyzett találkozók között is igen előkelő helyet foglal el.
– Az ember szíve megdobban, amikor gyönyörű régi traktort lát: sok ezer munkaóra van abban, és ezrek áldozatos munkájának köszönhető, hogy ezek a gépek ilyen remek állapotban fennmaradtak – fogalmazta meg köszöntőjét a személyes érintettség hangján dr. Simon Miklós, megköszönve az agrárminiszternek az üzenet értékű részvételt.

Értékes örökségeink
– Óhatatlanul is átmelegszik az ember szíve, amikor végignéz a különféle korszakokat fémjelző, felvonuló gépeken – mindezzel már dr. Nagy István agrárminiszter vezette fel köszöntőjét, az ünnepi pillanatokat felvezető mazsorettes gyermekek példáját keresztül illusztrálva az ország gyarapodását. – Ehhez se foghattunk másképpen, mint ahogyan a legkisebbek csinálják. Ha erős mezőgazdaságot akarunk építeni, ahhoz jó alapokra van szükség. Ahogy a kicsik – játszva, szépen – megtanulják a kezdő lépéseket, úgy tanultunk meg sok mindent a kiállított gépekről mi is. Ezek a maguk korában a legmodernebb eszközök voltak, és az akkori világ fejlettségét jól mutatja, hogy még ma is működnek.
A gépek mellett persze beszélnünk kell azokról is, akik alkották, illetve használják. Azokról a kovácsokról, mesterekről beszélek, akik most itt vannak közöttünk. Ha bármilyen bajos dolgunk van a gépeinkkel, még mindig hozzájuk fordulunk segítségért. Ők a tudás letéteményesei, akik nélkül nincs siker – hangsúlyozta az agrárminiszter.
– Minden értékünket, ami van, meg kell becsülnünk, így a velünk élő történelmet is. Hiszen bármilyen nehézségek érkezhetnek, láttuk ezt most a járvány időszakában, amikor rögtön az önellátás képessége, készsége került előtérbe, és át kellett szerveznünk az életünket. Ezek az eszközök kiállták az idők próbáját. Nekünk az emberekben lévő hagyomány és tapasztalat tud erőt adni ahhoz, hogy a 21. század technológiáit is megismerhessük, használni tudjuk, és ezzel párhuzamosan sikerre vigyük a magyar mezőgazdaságot – zárta gondolatait dr. Nagy István, majd Szilágyi Péterrel – aki 2019-ben az év gyűjtője is lett – elindították a gépek felvonulását.

Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: a sort a legöregebb traktoros, a hajdúböszörményi Szabó Sándor indította Hoffer-járgányával, de volt ott Lanz, McCormick, Dutra, sőt Porsche és John Deere erőgép is, amelyeket történelmi motorok – például egy DKW NZ 350-es veterán 1943-ból, és sok más – kísértek. Akik pedig a főtéren maradtak, olyan különlegességekben gyönyörködhettek, mint a szépen felújított Volkswagen Bag, vagy a citromsárga Citroën kacsa, vagy az a Kühne Ede gépgyáros műhelyében készült sorvetőgép – Szabados József tulajdona –, amelyet még az 1873-as bécsi, majd az 1878-as párizsi világkiállításokon is megsüvegeltek, és arany érdemkereszttel, illetve ezüstéremmel jutalmaztak.

Csónakmotor és kovácsbemutató
A magunk részéről különlegességnek gondoljuk azt a Kovács-féle csónakmotort is, amelyet 1934-től állítottak munkába a magyar honvédségnél, illetve később rendőrök, határőrök, vízügyi szakemberek használták. Árvizeknél jó mentőeszköznek bizonyult, mivel a seprűszerkezetének köszönhetően akár kisebb földnyelveken is átment úgy, hogy nem akadt be a lapátja.
A háború idején olyan rohamcsónakmotorokon használták, amely 30 kilométeres sebességgel egyszerre 8 katonát szállítottak. Később az 50 lóerővel erősebb, Wartburg motorral hajtott nagy testvérét is legyártották. Persze a napnak akadt egy másik fénypontja is, amikor beindították az 1919-ben gyártott Heinrich-Lanz gőzgépet.

A száz esztendőt meghaladó gépezet transzmissziós hajtásának köszönhetően munkára bírtak egy egyetemes Schlesinger-esztergát, aminek a használatát Lukács Pál mutatta be Vácrátótról a közönségnek. Ám aki még ettől is különlegesebb látványosságokra vágyott, gyönyörködhetett hagyományőrző honvédek fegyvereiben, nézhetett kovácsbemutatót, részt vehetett kézműves foglalkozásokon, aszfaltrajzolásban, vagy megszemlélhette a kirakodóvásárosok portékáit. Végezetül azt is megtudtuk, mennyire nehéz dolga volt a rendezvény fő szervezőjének, Szilágyi Péternek, aki folyamatosan bújta a közlönyöket, hogy megtudja, megszervezhetik-e találkozót.

Nem közpénzből
– Amikor szűk négy hete nagy örömünkre közzé tették, hogy tarthatók szabadtéri rendezvények, azt se tudtuk, mihez kapjunk. Fel kellett venni a kapcsolatot a kiállítókkal, az árusokkal, meghívókat óriásplakátokat csináltattunk, szinte minden napomat lekötötte a feladat. De hogy három éve már ezt a magas színvonalat tartani tudjuk, az nagyban köszönhető a széles körű társadalmi összefogásnak, a támogatóinknak – közpénzt erre ugyanis soha nem költöttünk –, az önkormányzatnak, és a helyi erőknek, rendőröknek, polgárőröknek. De örömmel konstatálhatjuk, hogy a befektetett munkát a Jóisten verőfényes idővel jutalmazta – sugárzott az öröm a rendezvénytulajdonos arcán, aki azt is elmondta, hogy neki milyen régi kincsei vannak.
– Tizenhat éves korom óta gyűjtök, vagyis több mint negyven éve. Van néhány stabil motorom, állati erővel hajtott eszközeim, egy kétlovas járgányom 1880 környékéről, és egy eredeti, nagyon ritka, lóhajtású csöves Kühne kukorica-darálóm, amivel óránként két mázsát tudtak ledarálni. Egyszer talán egy megfelelő kiállítóhelyet is emelhetünk ezeknek, amire eddig, három gyermek nevelése mellett nem volt lehetőség – tudtunk meg érdekességeket a tavalyi Év-gyűjtőjéről.