Bár a nagy japán motorkerékpár-márkák, a Honda, a Yamaha, a Suzuki és a Kawasaki kvartettjéből utóbbi a legkisebb, a zöld márka mindig is kilógott a sorból. Legalábbis abban az értelemben biztosan, hogy korszakoktól függetlenül a Kawasakinál mindig is hagyományai voltak az egészen különleges, nagyteljesítményű gépeknek, melyekkel demonstrálni tudták, mire képesek. Ilyen volt az első Z-modell, de ide sorolhatjuk a 300 km/órával hasító, legendás ZX-12R-t, vagy a 300 lóerős változatban is elérhető kompresszoros H2-est. Ebbe a mezőnybe tökéletesen illik a Z H2-es, amellyel végre felvehetik a versenyt az Aprilia és a KTM meztelen erőgépeivel. Azért mondom, hogy végre, mert hiába jó motor a Z1000-es, egyszerűen kevésnek bizonyult az európai konkurencia ellen, és a Kawasakinak valami nagyot kellett dobnia.
Nos, ez meg is történt, ugyanis a 200 lóerős Z H2-es a kategória egyetlen kompresszoros modellje. A mechanikus feltöltő nem is annyira a csúcsteljesítmény növelésére szolgál (elvégre négy hengerből és ezer köbcentiből simán ki tudnak hozni 200 lóerőt), hanem inkább a 137 Nm-es nyomaték brutális. A meglévő sornégyes blokkot nem pusztán megtámogatták egy feltöltővel, hanem a befecskendezést és a teljes hűtőrendszert is átalakították, a kovácsolt dugattyúk helyett pedig öntötteket alkalmaznak. Utóbbira azért volt szükség, mert a kompresszor hőtermelését csak az öntött dugattyúk viselik el. Még a vázat is ennek jegyében tervezték, az alumínium szóba sem jöhetett és térhálós acél mellett döntöttek – meg kell hagyni, látványnak sem utolsó!
A feltöltős technika nagyban meghatározza a külsőt is, ugyanis a motor bal oldalára vágták azt a légbeömlőt, amelyen közvetlenül, a lehető legrövidebb úton jut el a levegő a kompresszorhoz. A feltöltőnek egyébként nincs intercoolere, a blokkal és a sebességváltóval együtt közös hűtőkört használ. A Kawasaki szerint a teljesítményleadás kifejezetten finom, rengeteg munkaórát töltöttek azzal, hogy a nyomaték kezelhető legyen, ezért lineárisan épül fel a töltőnyomás – utóbbiról a műszerfal tájékoztatja a vezetőt. Az erőt természetesen állítható kipörgésgátló tartja kordában, és ahogyan ebben a kategóriában elvárás, rajtautomatika, gyorsváltó és persze tempomat sem hiányozhat a Z-család zászlóshajójáról. Hogy az okostelefon-őrület a motorkerékpár-ipart is elérte, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Bluetooth-on keresztül párosíthatjuk az eszközt a motor fedélzeti rendszeréhez. Utólag visszanézhetjük egy adott szakaszon a sebességünket, és mint egy telemetria, mutatja a fordulatszámokat, sőt még az első fék használatáról is szolgáltat adatokat.
A futómű tekintetében a konzervatív vonalat képviseli a Z H2-es. Nincs elektromos állítási lehetőség, helyette a jól bevált „nagydugattyús” Showa SFF-BP teleszkópot használják, hátra pedig egy Uni-Trak rugóstag került. Az persze nyilván nem a véletlen műve, hogy a lengőkar kísértetiesen hasonlít a ZX-10RR superbike gépére… A fékek kapcsán említésre méltó, hogy a japán Nissin főfékhengert Brembo M4.32-es nyergekkel kombinálják, utóbbiak nem a legfrissebb fejlesztésűek, de hatékonyságukat aligha lehet kérdőre vonni. Meglepő, hogy a Kawasaki mennyire óvatos volt a színválasztással. A fekete szín három különböző változatában érhető el a modell, a lényegi különbség, hogy zöld és piros vázas kivitelek is léteznek. A típus 5 990 000 Ft-os árával értelemszerűen a legdrágább naked bike-ok egyike, de alighanem sokan befektetésként is tekintenek majd a különc gépre.
Kawasaki Z H2
Lökettérfogat: 998 cm3
Hengerek/szelepek: S4/16 kompresszor
Max. teljesítmény: 147 kW (200 LE) 11 000/perc
Max. nyomaték: 137 Nm 8500/perc
Sebességváltó: hatfokozatú
Tengelytávolság: 1455 mm
Ülésmagasság: 830 mm
Üzemanyagtank: 19 l
Gumi elöl/hátul: 120/70 R17/190/55 R17
Menetkész tömeg: 239 kg
Alapár: 5 990 000 Ft
