Amikor a 2006-os Német Nagydíj hétvégéjén, 30 évvel a sporttörténet egyik leghírhedtebb balesete után megemlékezést tartottak a tiszteletére a Nordschleife Bergwerk kanyarjánál, ott, ahol halálra égett volna, ha versenyzőtársa, Arturo Merzario nem húzza ki a tűzpiros Ferrari roncsából, Niki Lauda négykézlábra ereszkedve kotorászni kezdett a fűben. A kérdésre, hogy mit keres, azt felelte: „A fülemet. Azt hiszem, itt hagytam el valahol…” Ez a fanyar humor éppúgy jellemző volt rá, mint a legendásan pragmatikus, hűvösen számító hozzáállás. Lauda hős volt, de ahogy a hősök közül oly sokan, ennek ő maga Kevés olyan név létezik, amit ennyien ismernek az autósporton kívül is, de az övé generációk számára jelentett egyet a hősiességgel. Nehéz lesz megszokni, hogy múlt időben kell beszélni róla. volt a legkevésbé tudatában. Tulajdonképpen csak a James Hunttal folytatott világbajnoki párharcát bemutató, Hajsza a győzelemért című 2013-as film forgatásán szembesült vele, mások hogyan látták hihetetlen visszatérését alig hat héttel a balesete után – és őt magát.
„Miközben keresztülmentem azokon a borzalmakon, őszintén szólva nem is érdekeltek – mondta. – Összeégtem, felépültem, aztán visszaültem az autóba. Ez egy küldetés volt, amit muszáj volt teljesítenem, pont úgy, mint háborúban bárkinek. Ezért nem is éreztem semmilyen mellékhatást. De amikor láttam Daniel Brühlt véres füllel, kötéssel a fején forgatni, és odajönni hozzám, hogy beszélgessünk, az teljesen sokkolt. Én is így néztem ki? Igen, pont így. Csak akkor ismertem fel, az emberek milyennek láttak, és mit gondolhattak rólam.”
A kis híján tragédiába torkolló baleset után Lauda nyert még két Formula–1-es vb-címet, felfuttatott két légitársaságot, tanácsadó lett a Ferrarinál, csapatfőnök a Jaguar Racingnél, majd ügyvezetői jogkör nélküli elnök a Mercedes istállójánál. A leküzdhetetlen akadályt nem ismerő elszántság megtestesítőjévé mégis annak köszönhetően vált, ami a pályafutása első pár évében történt vele. Hogy kétszer is bankhitelt vett fel a versenyzés kedvéért, mert tehetős családja nem támogatta az ambícióit, sőt később meg is szakították vele a kapcsolatot, az közismert. Lauda nem esett kétségbe, és kamat gyanánt a sisakján reklámozta a bankot. Az F–1-be bevásárolta magát, azaz fizetős pilótaként kezdte a Marchnál, mégis a legjobbak egyike vált belőle. Pályája csúcsán, vagy legalábbis akkor, amikor a leggyorsabb volt – 1974-ben és 1975-ben –, 29 nagydíjból 18-ra ő szerezte meg a pole pozíciót. 25 nagydíjgyőzelme révén még ma is az örökranglista 10. helyén áll. Az igazi, utolérhetetlen hőstette azonban kétségkívül az volt, hogy alig szabadult ki a halál karmai közül, már a balesetét követő harmadik versenyen, Monzában újra farkasszemet nézett vele. S talán még ennél is többet árult róla el az, amit utána, pár héttel később nem tett: az özönvízszerű esőben nem volt hajlandó befejezni a Japán Nagydíjat. Emiatt elbukta a vb-címet Hunttal szemben, de mindegy, az a kockázat számára már nem volt vállalható. Mint az igazi bajnokok általában, csalhatatlan érzékkel, milliméteres pontossággal tapogatta ki, hol húzódnak a határok. Egy olyan korba esett a karrierje, amikor ennek még igazi tétje volt, nem csak egy ártalmatlan kicsúszás múlt rajta, mint manapság, a leszállópálya méretű, aszfaltozott bukóterek idején.
A reptéri hasonlat nem véletlen: az évek alatt két légitársaságot is felépítő Lauda soha nem indulatból, hanem mindig higgadtan mérlegelve versenyzett. 1984-ben, a McLarennél ez nyerte meg neki a vb-t gyorsabb csapattársával, az ifjú Alain Prosttal szemben. Időnként maga vezette a gépeit is, de ilyenkor minden további nélkül képes volt félretenni a határok feszegetését. „A versenyzés és a repülés szöges ellentéte egymásnak. Boeing 777-estől kezdve mindenféle kis magángépig rengeteg típussal repültem, de mindig betartottam a szabályokat – mondta. – Repülés közben soha, semmilyen hülyeséget nem csináltam, a versenypályán viszont elkövettem az összeset.” Annak ellenére, hogy ő maga is majdnem odaveszett, és hogy ennek megfelelően értékelte a sportág biztonságosabbá tételéért tett erőfeszítéseket, a „glóriát”, az F–1-ben tavaly bevezetett fejvédő bukókeretet már túlzásnak tartotta. „Senki nem kényszeríti versenyzésre a pilótákat. Nekik kell eldönteniük, hogy hajlandók-e rá. Ezek a srácok a világ legjobbjai, de akik nem képesek vállalni a kockázatot, nyugodtan otthon is maradhatnak – jelentette ki. – Ha így megy tovább, senki nem fogja nézni az F–1-et, mert a versenyzők nem lesznek hősök többé.” Ez mindenki mástól elcsépelt, üres közhelynek, vagy legalábbis érzéketlenségnek hangzott volna, de ha valakinek, hát Niki Laudának volt joga egy ilyen, politikailag teljesen inkorrekt véleményhez.
A keresetlen őszintesége volt az is, ami az utóbbi pár évben annyira hasznossá tette őt a Mercedesnél. Míg hajdani versenyzőtársainak többsége később legfeljebb alkalmi látogató volt a paddockban, ő rövidebb szünetektől eltekintve egészen a tavalyi tüdőátültetéséig állandó lakója maradt, és 2012 óta 10%-ban résztulajdonosa is volt a csillagos márka alakulatának. Gyakorlatilag a csapatfőnök, a kezdetben még viszonylag tapasztalatlan Toto Wolff jobbkezeként működött, a nehéz helyzetekben – amelyekből főleg Hamilton és Rosberg viharos párharca idején akadt épp elég – a versenyzői perspektíva felvillantásával segítve őt.
„A csapatunk egy fénylő csillagot vesztett, amelyet mindig követni tudtunk – mondta róla Wolff, aki már a Williams társtulajdonosaként is gyakran repült vele együtt a futamokra. – Az elmúlt hat és fél évben Niki mindig kíméletlenül őszinte volt, és közben végig abszolút lojális.”
Laudáról sokat elárul, hogy a két nagy ellenfél, Rosberg és Hamilton egyforma tisztelettel emlékszik rá; egyikük sem érezte őt elfogultnak maga ellen, ami híresen kiélezett viszonyukat ismerve óriási szó. Saját tapasztalatainak köszönhetően nem voltak rózsaszín illúziói két élsportoló rivalizálásának természetéről, minden bizonnyal ezért tudta jól kezelni a helyzetet. Noha a Hajsza a győzelemért a hatásosabb dramaturgia érdekében jelentősen eltúlozta a viszályát Hunttal – valójában barátok voltak, a brit F–3-ban versenyezve együtt is laktak –, Stoffel Vandoorne kérdésére, hogy milyen volt a régi szép időkben, amikor a pilóták még összejártak, így felelt: „Már a felvetés is marhaság, mert soha nem jártunk össze. Ahhoz túlságosan le akartuk győzni egymást. A veszélyes helyzetekben óvatosabban bántunk egymással, mint manapság szokás, de ellenségek voltunk.” Ennyit a romantikus képzelgésről… A két csapattárs közül Hamilton különösen hálás volt neki, mert bár Ross Brawn személye miatt szánta el magát arra, hogy a McLarent elhagyva, a közvélemény értetlenkedésére fittyet hányva aláírjon az akkor még középszerűnek tűnő Mercedeshez, Lauda győzte meg őt, hogy érdemes vállalnia a kockázatot. „Ha nem keres meg, talán még ma is csak egyszeres világbajnok lennék, és megálltam volna 22 (valójában 21) győzelemnél, amennyit a McLarennél arattam – ismerte el Hamilton. – Most pedig ötszörös világbajnokként ülök itt. Őszintén úgy érzem, rengeteget köszönhetek neki.” Hamilton azt állítja, a Lauda halála előtti nyolc hónapban is tartották a kapcsolatot, rendszeresen videóüzeneteket küldve egymásnak, így nem volt könnyű végignéznie a sportlegenda fizikai leépülését. „Egyes napokon jól nézett ki, nagyon élénk volt, és azt mondogatta, hogy hamarosan visszatér, a következő versenyen újra ott lesz. Máskor viszont hirtelen borzasztóan lefogyott” – árulta el. Hamiltont annyira megviselte Lauda elvesztése, hogy a Monacói Nagydíj előtti szerdán még a nyilvános szerepléseitől is visszalépett.
Nem ő volt az egyetlen, akitől a beteg, az utolsó napokban már dialízisre szoruló exversenyző a kórházban üzenetet kapott: mint kiderült, Sebastian Vettel „pusztán a tisztelete jeléül” kézzel írt levelet küldött neki, amit Lauda örömmel fogadott. „Már azt is megtiszteltetésként éltem meg, hogy ismerhettem őt. Rendszeresen beszélgettünk és ökörködtünk egymással – mondta Vettel. – A humora rendkívül száraz volt, néha nem lehetett tudni, hogy komolyan állít valamit, vagy csak viccel. Ezt nagyon élveztem. Ritkán lehet találkozni ilyen emberrel, nemcsak az F-1-ben, hanem úgy általában is. Különleges személyiség volt.”
Ez biztos. Niki Lauda csak egy volt; a piros sapka soha nem lesz ugyanaz többé.
Niki Lauda 1949. február 22.–2019. május 20.
F–1-es csapatok: March, BRM, Ferrari, Brabham, McLaren
Rajtok száma: 171 (1971 és 1985 között)
Vb-címek: 3 (1975, 1977 Ferrari, 1984 McLaren)
Futamgyőzelmek: 25
Dobogós helyezések: 54
Pole pozíciók: 24
Leggyorsabb körök: 24
