Egyik közeli rokonom mesélte: a második világháború idején – amikor elég bizonytalan volt a vonatközlekedés – fontos szolgálati ügy miatt át kellett ugrania Kistelekről Balástyára. Alig hét kilométer a távolság a két település között, ezért úgy gondolta, majd hajtányon megteszi ezt a távot. Fel is rakta a sínekre a kis szerkezetet, azután hajrá, elkezdte a hajtókart húzni-tolni. A jármű nagy nehezen nekilódult és szép komótosan gurulni kezdett a síneken… Először még könnyedén ment a „kondizás” a mozgó alkalmatosságon, de félúton már kezdett egyre nehezebbé válni a kar rángatása. Végre elérte célját, elintézte ügyes-bajos dolgát és visszaindult. Ez már rémesnek tűnt, úgyhogy teljesen megkönnyebbült, amikor meglátta Kistelek állomását. Másnapra persze iszonyatos izomláza lett, ugyanis ezt a kis vasúti járművet nem volt könnyű hajtani.
Pontosan nem lehet tudni, mikor jelentek meg ezek a kis mozgó vasúti eszközök a vaspályán. Több westernfilmben feltűnnek a korai hajtányok. Ezek többnyire úgy néznek ki, hogy egy kisebb vasúti kocsin áll négy ember, és vízszintesen fekvő rudazatokat mozgat fel és le. Ezek a korai hajtányok a vasutat építő munkások, illetve az építési anyagok szállítására szolgáltak. Hamarosan a burleszkfilmek rendezői is felfedezték a bennük rejlő lehetőséget! Több filmben is feltűnik a vasúti alagútba begördülő hajtány, majd néhány pillanat múlva gyors tempóban jön vissza, nyomában a füstölő-fütyülő gőzmasinával. Magyarországon a vasútépítés „hőskorában” már alkalmazhatták a hajtányokat. Korán rádöbbentek, milyen nehéz a mozgatásuk, ezért ügyes ezermesterek különböző ötletekkel álltak elő. 1897-ben bizonyos Svejda Ferenc nyújtott be szabadalmat találmányára a „vasúti veloziped hajtányra”.
Szerkezete egyszerű volt: a járművet a kerékpároknál elterjedt pedál, lánckerék és közvetítőlánc segítségével hajtotta meg. A háborús időszak is produkált elképzeléseket. 1917-ben Bánóczi Béla például két kerékpárt rudazatokkal kapcsolt össze, s ezzel alkalmassá tette a sínen történő közlekedésre, és máris kész volt a sínen, meg az úton is használható bicikli. A külföldi feltalálók megelőztek bennünket, mert 1881-ben egy Georg Sheffield nevű úriember szabadalmat kért vasúti velozipedre. Ötlete egyszerű volt: kerékpárszerű alkotmányát a feldőlés ellen a másik sínszálon futó kerék támasztotta meg, és rudazat kapcsolta össze a hajtánnyal. A hajtás kézzel történt, az erőátvitelt fogaskerekek közvetítették a hátsó kerékre. Ilyeneket kezdett el gyártani Koppel Artúr vasúti felszereléseket előállító üzemében, Berlinben, az 1900-as évek előtt. Reklámjai és termékei eljutottak hazánkba is.
Érdekessége volt ezeknek a járműveknek, hogy az alkotórészek több mint fele még fából készült. A hajtányokat általában a pályamesterek használták. Ezeken közlekedve ellenőrizték a gondjaikra bízott szakaszt. Természetesen kijárt a hajtányon való utazás a beteghez igyekvő „doktor úrnak” is. Őt azért kényelmesebb, háttámlás ülésekkel ellátott eszköz fuvarozta. A hajtányok gépesítésére törekvés már az 1920-as években megjelent a magyar vasutaknál is. 1926-ban egy bécsi cég kért szabadalmat géphajtású vasúti hajtányra. Azt, hogy az ő ötletük valósult-e meg vagy másé, nem tudni! Mindenesetre a két háború között készült fényképeken gyakran feltűnnek ezek az egyszerű motoros vasúti járművek. Tömeges elterjedésük azonban az 1960-as évekre esik. A MÁV-archívumban megtalálható egy motoros hajtány tervrajza. Ez egy szélvédővel ellátott, pályamesteri könnyű vágánygépkocsi, (PVG), négy kerékkel. A mozgatását egyszerűen oldották meg! Egy Pannónia motort szereltek bele, amely lánccal hajtja meg az első kereket. Ez akár öt személyt is tudott szállítani, szerszámokkal és néhány talpfával. Én egyszer láttam ilyen recsegő hangú masinát elszáguldani a „Jaszi” vonalán. A megyében minden pályafenntartási főnökség rendelkezett ilyen járművel. Azután a motoros hajtányok felett is eljárt az idő, szerepüket lassan átvették a teher-vágánygépkocsik (TVG). Napjainkban, mint kiállítási tárgyak maradtak fenn mind a kézi, mind a motoros hajtányok.