Számtalan család, köztük az Abarth familía életét is mozgalmassá tette a történelem. A Karl néven, Bécsben született ünnepelt még láthatta az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjait. Édesapja, aki egykor a Habsburg császári sereg hadnagya volt, az első világháború után az Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolban fekvő Meranóba költözött, ahol rokonai egy szállodát működtettek, miközben a felesége és a fia Ausztriában maradt. A sebesség, a járművek és a technika iránti érdeklődése korán megmutatkozott.
Gyerekkorában, amikor fakerekű rollerrel versenyzett a többiekkel, a jobb tapadás érdekében Karl a bőrövét a fából készült kerekekre ragasztotta és úgy győzött. 16 évesen bekerült a Castagna&C. motorépítő műhelybe, ahol felfigyelt rá Josef Opawsky motorversenyző, akinek hamarosan nyomdokába lépett. Először 1928-ban, Salzburgban nyert, majd többszörös Európa-bajnok lett, miközben versenygépét is maga fejlesztette tovább. 1930-ban súlyos térdsérülést szenvedett, ennek ellenére, ahogy az egészsége engedte, visszatért a motorsportba egy saját tervezésű oldalkocsis motorral, mellyel 1932-ben megelőzte az Orient Expresszt az 1370 kilométeres Bécs–Oostende távon. Visszatérése után szinte minden viadalt megnyert, amin csak elindult, 1939-ben azonban újabb súlyos sérülést szerzett Ljubljanában, ezért végleg fel kellett hagynia a versenyzéssel.
A második világháború kitörése előtt úgy döntött, Meranóba költözik, ahol beszáll a szálloda működtetésébe, a fasiszták hatalomra jutása miatt azonban meggondolta magát és inkább a Jugoszláv Királyságban maradt. A háború után végül felvette az olasz állampolgárságot és a Carlo nevet, hogy a Porsche család és Piero Dusio közreműködésével megalapítsa a CIS Italia (Compagnia Industriale Sportiva Italia) céget, amely 1946-tól versenyautókat épített. A Fiat részegységeket használó Cisitalia D46-os után egy Porschével közös projektbe kezdett.
A Cisitalia Grand Prix és Porsche 360-as néven is ismert konstrukció éveken át készült és a csőd szélére sodorta a vállalkozást, melyből 1949-ben Dusio után Abarth is kiszállt. Ahogy a sportban, úgy az üzleti életben sem adta fel, még abban az évben megalapította az Abarth&C. műhelyt Bolognában, melynek logóját csillagjegye ihlette. Társa ezúttal az autóversenyző, Guido Scagliarini volt, apja támogatása jól jött a Torinóba költöztetett cég felfuttatásához.
A versenyautó-tervezés buktatóiból tanulva elhatározta, hogy inkább meglévő modelleket tesz sportosabbá olyan kiegészítőkkel, melyeket bárki megvehet saját autójához. Kézenfekvőnek számított a sport-kipufogórendszerek fejlesztése, ami hamarosan híressé is tette a skorpiós márkát és elég bevételt hozott ahhoz, hogy ismét saját sportautókat tervezhessen a Vignale, a Bertone és a Ghia stúdiókkal együttműködve. Végre egyensúlyba került Abarth műszaki és vállalkozói vénája, a sportautók megfelelő publicitást biztosítottak a műhelynek, ahol 1953-ra az 50 000. kipufogódob is elkészült.
Igazi fordulópont volt a Fiat 600-asból készült, 1955-ös Abarth 750 GT, amely számtalan rekordot döntött a versenypályákon, és az 1958-as Fiat 500 Abarth, amely képességeivel elkápráztatta a szakértőket és élő legendává tette tervezőjét. A torinói gyártmányok átépítésére specializálódott céget végül 1971-ben átvette a Fiat, a sokat megélt alapítót pedig ügyvezető igazgatóként alkalmazta. Néhány év múlva visszaköltözött Ausztriába és 1979-ben szülővárosában, Bécsben hunyt el.