Évente mintegy kilencezer olasz hal meg gépkocsiban, illetve általa. Nem tudni azonban, hogy hány ezer születik – pontosabban: fogantatik meg – a járgányokban, de alighanem sokkal többen vannak a szerencsétlenül jártaknál. Ha ugyanis hinni lehet a neves szexológusnak, Gianpaoló Fabrizzinek, aki „A nemiség mítosza” című könyvében honfitársai e téren dívó szokásait térképezte fel, akkor mintegy hárommillió olasz leggyakrabban – jó részük pedig kizárólag – a gépkocsiban él szerelmi életet.
Olyanok hódolnak e tömegszokásnak, akik különböző okok miatt nem használhatják lakásukat, s drágállják a szállodai szoba árát. Elsősorban a fiatalok, de szép számmal képviseltetik magukat a „félrelépő” középkorú férjek és feleségek is. Az autógyártók pedig – nem önzetlenül persze – igazodnak az új igényekhez. Még a legkisebb, a népszerűen „serpenyőnek” elnevezett Fiat-500-as is a vevő kívánságára „összkomfortos guruló garzonlakássá” alakítható át. Az elülső ülések egyszerű karmozdulattal dönthetők meg, s így kényelmes franciaágy áll a pár rendelkezésére. Belső hangulatvilágítás, rádió és sztereómagnó, valamint légkondicionáló berendezés és más rafinált kellékek gondoskodnak az intim légkör megteremtéséről. Természetesen egy ilyen extra felszereltségű „serpenyő” árából akár egy sima Fiat-1500-ra is futná…

„Serpenyő” szirénával
Kényelmi segédeszközökre és csecsebecsékre sokat hajlandók áldozni az olasz autósok, ám a kocsi biztonságára, műszaki felszereltségére már kevésbé. Egy felmérés szerint a forgalomban levő gépkocsik csupán húsz százalékában találhatók biztonsági övek, de ezeket csak ritkán használják. A kocsiknak mindössze 5 százaléka rendelkezik pumpával. Ezzel szemben az új autótulajdonosok 64 százaléka azonnal felszerelteti a különböző biztonsági ajtózárakat és riasztóberendezéseket. A gépkocsik egytizedét gazdáik különleges – minél feltűnőbb hangú, annál jobb – szirénákkal látják el. Nemegyszer az országutakon a kamionosok is rémülten utat engednek egy óceánjáró hajó szirénáját megszólaltató „serpenyőnek”. Az olaszok tehát sokat adnak az autójukra. De nem azért, hogy meghosszabbítsák élettartamát, hanem hogy minél jobban igényeik szolgálatába állítsák.

Az olaszok magukat volánra termett nációnak tekintik. A külföldiek véleménye ugyan szélsőségesen megoszlik erről: egyesen szerint minden Giovanni közeli rokona Laudának, másik meg kifejezetten gyenge vezetőnek tartják az olaszokat. Mint gyakran, az igazság ez esetben is valahol középen kanyarog. Ha figyelembe vesszük, hogy az olasz „csizma” közútjain – az autóbuszokon, teherautókon és motorkerékpárokon kívül – mintegy 16 millió személygépkocsi közlekedik, akkor a már említett évi 9 ezer halálos áldozat nem is tűnik olyan soknak. (Franciaországban például majdnem hasonló telítettség mellett évente kétszer ennyien vesztik életüket.) Igaz, az olaszok jórészt kitűnő utakon közlekednek, s autópályáik összhosszát tekintve, az elsők között vannak Európában.

A „jeep”
az autósdivat legújabb szava: a kívül-belül luxusfelszereltségű terepjáró, a „jeep”. Róma és más olasz nagyvárosok utcáin ezrével találkozhatunk ilyen jellegű járművekkel. A legkapósabb a Toyota terepjáró, amely 12 millió lírába kerül. Az „aranyifjak” és az e kategóriának feltűnni vágyó középkorúak egyaránt az ilyen gépkocsikat kultiválják. (Az „autós-sikk”-hez hozzátartoznak a fekete színű Golf és Passat típusú Volkswagen kocsik is.) Aki sznobizmusra, illetve fontoskodásra hajlamos, az igyekszik szériagyártmányú gépkocsiját rádiótelefonnal ellátottnak, vagy páncélozottnak feltüntetni. Ez utóbbi igényt a politikailag fontosak, vagy a gazdagok körében a terrorizmus növekvő hulláma váltotta ki. Nem olcsó mulatság azonban a szakszerűen és hatékonyan páncélozott gépkocsi. Ennek látszatát – és önmaga fontosságát – viszont úgy is keltheti valaki, ha gépkocsija ablakait különleges, golyóálló üvegekkel szerelteti fel. Hasonlóképpen „jó benyomást kelt” – s anyagilag „nem ráz” –, ha a gépkocsi tetején egy különleges rádióantenna díszeleg: az sem baj, ha a vezető mellett levő telefonkagyló, a drága berendezés hiányában, örökké néma…

Máskülönben a sorozatgyártású, de mégis tisztességes minőségű gépkocsi nem kerül túl sokba Itáliában. Egy Fiat-127-es például kb. 2 600 000 líráért (107 000 forint) kapható. Igen kis „beugró” mellett – de tekintélyes kamattal – 24 vagy 36 havi részletben fizetendő hitellel juthat hozzá az új tulajdonos. Ám a kocsi karbantartása és üzemeltetése annál többe kerül: mi sem szemléltei ezt jobban, mint hogy a hónap utolsó hetében az egyébként túlzsúfolt olasz városokban viszonylag kényelmesen lehet közlekedni. Egy liter szuperbenzin ára ugyanis 600 líra (24 forint), s a bérből és fizetésből élők csak addig üzemeltethetik „járgányukat”, amíg a pénzükből futja.
Nemcsak olasz sajátosság ugyan, de a közlekedési szklerózistól a „csizma” városai sem mentesek. A kór terápiája azonban, amilyen eredeti, annyira hatékony: az íratlan szabály ugyanis, hogy „vezess, ahogyan tudsz, de haladj!”. Többé-kevésbé mindenki tartja magát ehhez. Máshoz, a Kresz-jelekhez, valamint a közlekedésben részt vevő társvezetők jelzett szándékaihoz, már kevésbé. A közlekedési sávok tiszteletben tartására csak a közvetlen fizikai veszélyeztetettség érzése készteti a vezetőket; a piros lámpát – mintha mindenki színvak lenne! –, csak akkor veszik figyelembe, ha másként nem megy, vagy mellette rendőr tartózkodik…

Külföldiek védelme
Azért nem kell megrémülni az olasz forgalomtól. Az Örök városban, Rómában és másutt nagy türelmet tanúsítanak a külföldi autóvezetők iránt. Az illető majdhogynem „védett vadnak” is tekintheti magát… Legalábbis, ami az olasz rendőröket illeti. A külföldi rendszámtáblával rendelkező kocsi tilos utcában is parkolhat, s számíthat a közlekedésrendészet elnézésére. S bár a külföldi autós állami védelemben részesül, azért nem mentesül teljesen a kísértésektől, megpróbáltatásoktól. Nápolyban például találkozhat álrendőrökkel is, akik – szabályszerű egyenruhában – alaposan megbírságolhatják. Mondanak egy nagy összeget, de aztán megegyeznek a vétkes idegennel, aki végül is örül, hogy „olcsón megúszta” az incidenst…

Részben közlekedésbiztonsági okokból, részben pedig benzintakarékosság céljából az olasz közlekedésrendészet szigorúan korlátozza a sebességet. Városban a maximális sebesség 50 km/óra, normál országutakon 100, autópályákon pedig 120 kilométer. Az olaszok azonban imádnak száguldani, s ezért gyakran akad dolguk a közlekedési rendőrökkel. Nem mindegy az, hogy a gyorshajtó öt, tíz vagy húsz kilométerrel lépte túl a megengedett sebességet: az első vagy második esetben a bírság 20-30 ezer líra. De ha 11 kilométerrel lépte túl a határt a fegyelmezetlen vezető, már 90-150 ezer lírás bírsággal számolhat. Akit egy éven belül kétszer büntettek meg 10 kilométert meghaladó gyorshajtás miatt, a pénzbírságok mellett azt is kockáztatja, hogy 2-10 hónapig terjedő időre bevonják a jogosítványát.
Különös módon a közlekedési rendőrök türelmet tanúsítanak a mérsékelten alkoholt fogyasztó vezetők iránt. Ha megérzik is az italszagot, minden további nélkül útjára engedik a vétkest. De ha úgy ítélik meg, hogy képtelen a vezetésre, akkor elveszik tőle a slusszkulcsot, s hazaküldik – taxival.

Pálfi Viktor