A hetvenes évekbe visszanyúló történetű típusnak ez már a kilencedik nemzedéke. Annak idején megmentőjét látta benne az olajválságtól sokkolt európai autósok egy része, és akik megvették – az idők folyamán 700 ezren voltak –, hamar megtanulták értékelni a megbízhatóságát. Ez azóta is megmaradt a márka egyik erényének, de a takarékosság helyett ma már sokak szemében inkább a dinamika számít. Az új modelleket gyors egymásutánban útnak indító Mitsubishi mindkét vevőtípusra gondolt a 2003 szeptemberében bemutatott új Lancer kifejlesztésekor: a négyajtós, lépcsőshátú Sedant a konzervatívabb, szigorúbban kalkuláló emberekre szabta, az életmódkombit viszont a sportkedvelőkre. Éppen ezért egyelőre kizárólag a kombi részére tartják fenn a kétliteres motort, s kizárólag ez kapható Sport megjelöléssel, ami az EVO VIII sportkocsiból származó Momo sportvolánt, fehér számlapos műszereket, ötküllős alufelnit, feszesebb futómű-beállítást, toronyösszekötést és 195/50-es gumiméretet takar. Ami azt illeti, megkérik az árát, hiszen az autó bő egymillió forinttal drágább és közel két literrel többet fogyaszt a névleges adatok tekintetében tőle csak kevéssel elmaradó 1.6-osnál.
Félsportoló
Élsportolóvá tesz-e ennyi egy autót? Hát, nem éppen, ahhoz annyi mindenre van szükség, amennyit Stephane Peterhansel Dakar-győztes kocsijába belesűrítettek. A motor erős ugyan, de nem valami tüzes természetű: derekasan húz, tisztességesen gyorsít, robbanékonyságot azonban ne várjunk tőle. A rugózást sokszor érezzük keménynek romos úthálózatunkon, néha olyan ütéseket továbbít a karosszériára, hogy megsajnáljuk szegény autót. Ennek fejében viszont csakugyan remekül fekszik az aszfalton, kanyargós úton és forgalomban szinte az ujjunk köré csavarhatjuk, azt csinálunk vele, amit akarunk. A 30 milliméteres leültetés előnyét akkor használhatnánk ki, ha abszolút határhelyzetben kanyarognánk, amikor számít a bármilyen mértékben alacsonyabb súlypont, egyébként csak arra jó, hogy a szokottnál aggodalmasabban figyeljük a feltúródott aszfaltbordákat. Az autósport, sőt kimondottan a Formula-1 világát hozza be viszont közlekedésünkbe a fogyasztáshoz képest aránytalanul kis tank: egy-egy “pit-stop” minden 400 kilométer után esedékes. Utána nagy garral kirobogunk az útra, és sportmotorunk, sportfutóművünk birtokában hamarosan ismét megelőzzük azt a teherautót, amelyet korábban már otthagytunk egyszer. Szóval inkább félsportolóval van dolgunk…
Ez a java
Szerencsére van ennek az éremnek egy fényesebben csillogó oldala is. Végső soron designos életmódautóról van szó, amelynek tulajdonosa szívesen gyönyörködik kocsijának látványosabb részleteiben. Ilyen például a műszerfal. A számlapok pergamenszínűek, a grafika jól néz ki, nagyszerűen leolvasható, sötétben nagyon hatásos a vöröses megvilágítás. Rejtély marad, hogy mire való a jobb oldali “vak” műszerhely. Igazán kár, hogy ha alacsonyra állítjuk a volánt, eltakarja a műszerek felső részét, de ki figyel erre, amikor maga a MOMO sportvolán olyan szívdobogtató formájú, ráadásul pompás fogású? Az egész műszerfal hajlatai, domborulatai pontosan annyira mozgalmasak, amennyire kell, anélkül, hogy megbontanák a belső tér nyugodt harmóniáját. Ami a kezelőszerveket illeti, a megszokott japán standardot kapjuk, elsőrangú ergonómiával és egy különös furcsasággal: japán kocsiban némiképp meglepett a relés fényváltó kapcsoló, amely kézügyességet és figyelmet kíván fénykürtöléskor. A tesztkocsiba beszerelt CD-rádió formailag kissé oda nem illő hatást keltett, viszont, hála a csendes motornak is, autópálya-tempónál még élvezettel hallgatható. Minden szerelvény és szerkezet működése kifogástalan, kivéve az ablaktörlőt, amelynek bal oldali lapátja jóval kisebb a kelleténél, nagy felületet hagy piszkosan.
Egyéni és családias
Ezt a címsort a Lancer Kombi prospektusából plagizáltam, mert találóan jellemzi a belső teret. Egyéni, mert a jó oldaltartást adó, kellő mértékben állítható ülések gusztusos sötét kárpitja egyrészt sportos hatású, másrészt csakugyan ad egyéni hangulatot. Családias, mert a 40/60 arányban osztott hátsó ülés és a kombi karosszéria jóvoltából a família mindenféle “mozgalmi” igényét kielégítheti az autó. Ügyes megoldás, hogy a csomagtartó padlója alatt rekeszekre osztott tálca fogadja az apró holmit. E tálcát már ne emeljük meg, mert csalódás ér: csak mankókereket lelünk alatta. A kesztyűtartó rendes méretű, akárcsak a két első ülés közötti kartámaszban kialakított rakodóhely. Legyen ez kárpótlás a nyamvadt ajtózsebekért! Miután kitárgyaltuk a részleteket, nézzük a Lancer Kombi egészét. Szemrevaló kocsi, amellyel nagyon hamar össze lehet szokni, sőt barátkozni. Apró gyengéit szívesen megbocsátjuk körülölelően barátságos utastere, lélekkel megoldott elemei, gazdag alapfelszerelése (például hátul is elektromos ablakemelő), vérpezsdítő összhatása kedvéért. Mielőtt azonban beleugranék a megvásárlásába, kipróbálnék egy 1.6-ost is: biztosan megér egy milliót az a Sport kivitel?
