Budapesten a gépkocsijavítások közel egyharmadát kisiparosok végzik. A motorkerékpároknál még nagyobb ez az arány: majdnem 90%. Összesen 744-en rendelkeznek iparengedéllyel az úgynevezett közlekedéseszköz-iparban (nevezetesen: az autószerelő, fényező, gépjármű-villamossági, gumijavító, karosszérialakatos, autószerviz, alvázvédő, autómosó, autókárpitos, akkumulátortöltő, centrírozó és ún. egyéb szakmákban). Közülük 507 kisiparos főfoglalkozásban, 171 munkaviszony mellett és 66 nyugdíjasként dolgozik. Munkájukat 632 alkalmazott és 65 családtag segíti. Kétharmaduk a három jellemző szakmában – autószerelő (314), karosszérialakatos (117) és fényező (78) mesterként – tevékenykedik. Egyébként kisiparosok végzik az ún. lakossági szolgáltatások 49,2 %-át, ami számokban kifejezve csaknem 14 millió megrendelést jelent. A fővárosban dolgozó összes (közel 30 ezer) kisiparos munkája ellen tavaly 1764 bejelentést tettek. Ezek túlnyomó többsége (530) a három építőipari szakma képviselőire vonatkozott. A második hely (138 panasszal) a közlekedésieszköz-iparé. Szám szerinti megoszlásban: 70 az autószerelők, 40 a karosszérialakatosok és 19 a fényezők munkáját kifogásolta. Mégpedig 93 a minőséget, 39 a munkadíjat, a maradék pedig egyebeket. (1985. decemberi adatok).

– A hibáknak gyorsan terjed a hírük, a jó munkát – ha nekünk végzik – természetesnek vesszük, így aztán többnyire hallgatunk róla. Dicsérni majdhogynem restellünk. A szokás hatalma, hogy mi is a reklamációkról kérdezzük először a KIOSZ budapesti titkárát, Gellei Lászlót.
– Az autósszakmák második helye, a 138 reklamáció nem biztos, hogy egytől egyig jogos kifogás volt. Általában a panaszok egynegyede alaptalannak bizonyul.
Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy a közlekedéseszköz-iparban a megrendelések számához viszonyítva a legkevesebb panasz a kisiparosok munkájára van. Ezt bizonyítják a felmérések és a közvélemény-kutatások is.
– Nem biztos, hogy minden nézeteltérés kitudódik…
– Nem is, hiszen mindkét félnek az az érdeke, hogy békésen, közös megegyezéssel rendezzék az ügyet.
– Ha ez nem sikerül, ki dönti el a vitát?
– A kisiparos telephelye szerint illetékes alapszervezetnél lehet panaszt tenni. Ezt vagy az alapszervezet titkára vizsgálja ki, vagy – komolyabb ügyekben – a társadalmi szakmai egyeztető bizottság. Ami egy kisiparosokból álló testület, tagjai helyszíni szemlével, a gépkocsit átvizsgálva hozzák meg a döntést. Ha ezt valamelyik fél nem fogadja el, a bírósághoz fordulhat. Addig azonban csak nagyon kevés ügy jut el, szerencsére.

– Egyik-másik kisiparos rossz munkája meglehetősen rontja a többi hitelét is…
– …ezért szigorúak a büntetések. A bizottság többek között fegyelmi eljárást kezdeményezhet, aminek akár iparengedélybevonás is lehet a vége.
– Ha nincs számla, nem lehetnek túl jók az ügyfél esélyei egy vitatható helyzetben.
– Aki erre gyanakszik, kérjen mindig papírt. Tény, hogy csak 2 ezer forint felett kötelező számlát adni, olyat, ami tételesen feltünteti a javításokat. De a megrendelő kérésére ezen értékhatár alatt is adni kell.
– Az autóárverésen láttuk, hogy egy kisiparos – házastársai, rokoni segítséggel – két nagyjavításra szoruló autó után is letette a foglalót. Mondták: nem először vásárol árverésen. Nyilván jó áron ad túl a kocsikon, miután rendbe teszi őket.
– Jogszabály nem tiltja, hogy használt autót vegyen valaki, megjavítsa, s aztán eladja. De, ha ez rendszeres, akkor már űzérkedésnek minősül.
– Ki kaphat iparengedélyt?
– Akinek megfelelő szakmai gyakorlata van és mestervizsgát tesz. Ez mindenkinek kötelező, még a mérnöki diplomával, technikusi oklevéllel rendelkezőknek is.
– A helyiség vagy a felszereltség szempontjából van valamilyen feltétele annak, hogy iparengedélyt kapjon valaki?
– A műhelyeknek egy bizonyos technikai minimummal, műszerezettségi szinttel kell rendelkezniük. Sajnos, igen kevés a korszerű, jól felszerelt munkahely. Ezzel szemben legalább 20-25 százalékuk műszaki színvonala az „elfogadható” alatt van.

– Hogyan segíti, vagy segítheti-e egyáltalán a KIOSZ – műhelyhez, gépekhez jutni például – az önállósulni szándékozókat?
– Minden területen a szükségesnél kevesebbet segíthetünk – a lehetőségek miatt.
– És a már működőket, mondjuk üzemük korszerűsítésében, az anyagbeszerzésben?
– Gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, mint a kezdőknél. Pedig nagy szükség lenne rá. Ha már az anyagellátásnál tartunk, meg kell mondjam, komoly diszkrimináció sújtja a kisiparosokat e tekintetben.
– Kevés, vagy elég az autójavító kisiparos Budapesten?
– Meglehetősen nagy a fluktuáció. Évről évre elég sokan adják vissza az iparengedélyüket (tavaly például csak az autószerelő szakmában 23-an), és nagyjából ugyanennyien váltják is ki. De még egyben sem kellett azért bezárnia, mert nem volt munkája. Mindenképpen többre lenne szükség.
– Akkor miért nincsenek többen?
– Mert nem éppen kedvezőek a feltételek manapság. Kevés, ha csak jó szakember és vállalkozó kedvű valaki. Először is pénz kell, sok. Aztán egy sor más egyéb –, de ezeket kérdezzék inkább maguktól a kisiparosoktól.

*

A XIII. kerületben elég sokan művelik az autós szakmákat. Összesen ötvenen vannak (köztük 24 az autószerelő, 7 a karosszérialakatos és 5 a fényező). Sokat kerestünk fel közülük a különféle nagyságú és színvonalú műhelyekben. Két hasonló munkahelyet véletlenül sem találtunk. De közös gondokat igen. Nem mondhatnánk, hogy mindenütt kitörő örömmel fogadtak minket – ennek ellenére kivétel nélkül segítségünkre voltak. De néhányan kérték, hogy nevüket ne említsük.

Körutunkat a kerületi alapszervezetnél kezdtük – ez egy Pozsonyi úti szerény üzlethelyiségben működik. Titkára, Takács Antalné másodmagával várt bennünket. „Erősítésként” ott volt László Sándor gépkocsijavító kisiparos, aki a kerületi szakmai bizottság egyik tagja, a budapesti mestervizsga bizottság elnökhelyettese. Nos, nem túl rózsás a kép, amit beszélgetésünk során festettek, és amiről jártunkban-keltünkben részben mi is meggyőződhettünk. Sajnos, problémáik nemcsak néhány ember magánügye. A javító nehézségeit ugyanis mindenképpen megérzi a javíttató is – minőségben, munkadíjban egyaránt. Hogy a gépkocsijavítás egyre inkább hasonlít az akadályversenyhez – bárhol (állami, vagy magán keretek között) végezzék is – , ez inkább a munkavállalókat sújtja. De, hogy a helyzet jóformán semmit nem javul, annak végül is a járműtulajdonosok isszák meg a levét.
E kis kitérő után térjünk vissza a kisiparosokhoz. A „lenni, vagy nem lenni” kérdés esetünkben három másik függvénye: hol, mivel és kivel dolgozzanak. A pénzről sem feledkeztünk meg, de ez nem kérdés. Feltétel.
Nézzük sorjában, hogyan veszik az „akadályokat” például a XIII. kerületiek. A nehézségi fokot tekintve a műhely megszerzése mindenképp az első. Ha ezen túljutott valaki, akkor már „csak” üzemeltetnie kell. Az anyagok, alkatrészek utáni kajtatás kisebb, ám mindennapos „gyakorlatsor”. A harmadik, a munkatársak kérdése sem elhanyagolható, főleg ha az utánpótlást, a tanulót majdhogynem lasszóval kell fogni.

HOL?

Az egyik műhelybe olyan meredek és alacsony boltozatú lépcsőn botorkálunk le, hogy azt sem tudjuk, a fejünkre figyeljünk-e, vagy inkább a lábunk elé. A sikeres leszállás után egy meglehetősen nagy pincében találjuk magunkat. Meztelen villanykörték világítják meg úgy-ahogy a hosszú munkaasztalt, a szerszámokat és a mindent elborító autótartozékokat. Természetes fény nincs, az ablakok fent a magasban – ha nem lennének bedeszkázva –, csak a piszkot engednék be, nem a napsugarakat.
A másik helyen egy belső udvart fognak körül a zárt és nyitott oldalú munkaterek. A kövezett udvarközepén négy kutyakölyök sivalkodik egy szánalmas deszkavacokban, térdig járva a koszos, vizes szalmában. Másutt összetört és új karosszériaelemek egymás hegyén-hátán. És persze autók, különböző készültségi fokban. Bár a körülmények nem éppen bizalomgerjesztőek, a befejezés előtt álló kocsik olyanok, mint az újak.

Szokatlanul szép, új, világos és tiszta az a műhely, amelyiknek egy szolgáltatóházban adnak helyet. Kialakítása, berendezései színvonalasak. Nagy harmonikakapun keresztül járnak ki-be az autók, szerelőakna, jó műszerek, gépek és szerszámok segítik a tiszta és jól szabott overallban serénykedő alkalmazottak munkáját. A falon szem előtt az ártáblázat: a számla „kulcsa”.
Látszik, hogy több évtizede dolgozik egy helyen a következő kisiparos. Birodalma patinás, rendben tartott. Felszerelése jó, bár nem a legkorszerűbb. Az irodában külön borítékokban sorakoznak a kocsik papírjai, gondosan kiállított munkalapjai. A bejárat mellett, védett helyen nagy hordók állnak – ezekben tárolják a fáradtolajat. Kicsit távolabb derítőakna, ugyancsak a szennyező anyagok gyűjtésére.
Nem soroljuk tovább, mert a többi példa is csak azt bizonyítaná: nincs két egyforma műhely. Az egyik új, a másik régi, van saját tulajdonú és van bérelt, itt korszerű gépekkel dolgoznak, ott csak a legszükségesebb segédeszközökkel.
És most nézzük, ki, hogyan jutott helyiséghez?

László Sándor gépkocsijavító kedvező feltételekkel vette régi mesterétől, akivel 1955-től dolgozott együtt. A kétaknás helyiségben és az egy kocsiállású autószervizben (ahol mosást, alváz- és üregvédelmet végeznek) László Sándor 1971-től dolgozik önállóan, alkalmazottaival. Az épületen egy másik kisiparossal (lakatos- és fényezőmester) osztozik. Ennek előnye, hogy olykor össze tudnak dolgozni.
Váli István bádogosmester, autóhűtő-készítő és javító, az édesapjától tanulta a mesterséget. A műhelyt, amely 1938-tól működik egy helyen, 1962-től vezeti. A helyiséget a tanácstól bérli és egyedül dolgozik benne – nemsokára nyugdíjasként. Azt reméli, hogy a stafétabotot ő is a fiának adhatja át.
Az előbbieknél lényegesen nehezebb dolga volt a fiatal Schiller Péternek, aki öt éve önállósította magát. Három éve – ahogy mondja – nagy szerencsével jutott új műhelyhez (amit a KIOSZ-tól bérel, az pedig a kerületi tanácstól). A 82 m2 alapterületű helyiség egyszeri használatbavételi díja viszonylag kevés volt. De ennek a többszörösét költötte rá, hogy alkalmassá tegye erre a munkára. (Motorjavítással, futóműbeállítással és javítással, gumiszereléssel foglalkozik.) Kicseréltette például az ajtókat, aknát építtetett, átalakíttatta a fűtést, stb.)

A kezdők dolga bizony nehéz. Igen sokba kerül ma egy műhelyhelyiség, bárkié is legyen. Tanácsi bérleményhez az juthat, aki a licit során a legtöbbet tudja ígérni. Az egyre emelkedő éves díj a tavalyinak (210-500 Ft/m²) a kétszerese lett az idén. Az újonnan kezdő mesternek tanácsi bérleményért már 1200 Ft/m² évente az alapdíj, és ettől – a körülményektől függően – eltérés lehetséges, felfelé. (50%-os felár a maximum.) Ha figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó szakmák majd mindegyikéhez nagy hely kell (80-100 m2 legalább), akkor az emelés egyáltalán nem mindegy. És hol van még a többi kiadás?
De mielőtt az anyagiakban, részletekben elvesznénk, menjünk tovább.

MIVEL?

A kéziszerzsámokkal nincs baj, azok általában beszerezhetők. De a berendezésekkel, gépekkel más a helyzet. Az itthon kaphatók egy részéhez előjegyzéssel, hosszabb-rövidebb várakozás után hozzá lehet jutni. Van, aki kivárja a sorát, más leselejtezett, régi masinát újít(tat) fel. Aki viszont igényesebb és lehetősége van rá, rokoni-baráti segédlettel külföldről szerez be amit tud, illetve amit lehet.
Mindezek mellett (után) jöhet a mindennapos hajsza az alkatrészekért, anyagokért. Pedig nem olyan nehéz megmondani, miből, ennyi kell egy bizonyos idő alatt. Mégis – hol ez nincs, hol meg az. Vannak „örökzöld” hiánycikkek is. Ez a lehetetlen állapot felvásárlásra késztet. De akkora befektethető tőkéje, raktára egyetlen kisiparosnak sincs, hogy átvészelje a „nincs” időszakokat. Feltettük a kézenfekvő kérdést: miért nem hoznak létre közösen egy központi raktárt, anyagbeszerző részleget? Kéne bizony nagyon – volt a felelet –, de valahogy mindig meghiúsul az ügy. Az új alapszabályok lehetővé is tennék, hogy a szervezésre vállalatot alakítsanak. Ehhez azonban többek közt hely és ember is kellene.

A kisiparosok mellesleg fogyasztói áron vásárolják az alkatrészeket (más szervizek nagykereskedelmi áron szerzik be), a vevőnek, vagyis a megrendelőnek 6%-os kezelési költséget számolhatnak fel. A munkadíjat normakönyv szabályozza. A felkeresettek egy része csak akkor vállalja el a munkát, ha a szükséges anyag, alkatrész kapható. Vagy ha az autó tulajdonosa megszerzi. De vannak, akik senkit sem küldenek el, csak ha végképp reménytelen az ügy. Ezért aztán maguk kajtatnak minden után. Nekik az anyagbeszerzésre megy el a legtöbb idejük (az ügyintézéssel együtt 50-80% között). Emellett kilométerek százait teszik meg, amíg üzletről üzletre, városról városra járnak. A megrendelő tehát választhat: vagy maga lót-fut, vagy a számlánál nem kérdezősködik túl sokat.
A reklamálók közel negyede azonban mégiscsak az árat sokallja. Ez sem olyan egyszerű, persze. A kocsik egy részének ugyanis aggasztó az állapota – ezért sokba kerül a javításuk. (Az állami szervizekben tudják csak igazán, hogy amíg egy kocsi garanciális, a legkisebb problémával is beviszik. Egy év után úgy megjavulnak, hogy szerelőt évekig nem látnak.) Sokan nemcsak a rendszeres karbantartástól, de – amíg a kocsi menni képes – a hibák javításáról is leszoktak. Pedig ez a legdrágább autós „mulatság”.

KIVEL?

A jól, megbízhatóan dolgozó szakemberekkel a kisiparosok nem tudnának Dunát rekeszteni. A jó segítséget tehát meg kell becsülni. A munkamorálnak csak ideig-óráig tesz jót a több kereset. Némelyek itt is könnyen veszik a kalapjukat. Általában többet keresnek – kétségkívül – a magánműhelyek alkalmazottai –, de többet is dolgoznak. Akiket megkérdeztünk, szinte kivétel nélkül a következőket mondták: igaz, hogy intenzívebb a tempó, de sokkal szervezettebb a munka. Itt „csak” dolgozni kell. Kényszerpihenő nincs, több pénz, baráti légkör viszont igen.
A tanulók ugyancsak egy véleményen voltak. Bár ez ma elég hihetetlen, egyik még fel is nézett mesterére. A másik nagy öntudattal jelentette ki: én bizony sokkal többet tudok a többieknél! Hogy a tanuló mielőbb jól értse a dolgát, az a mester érdeke is, hiszen annál több és komolyabb munkát bízhat rá.

Egy kisiparosnak egyébként hat alkalmazottja és három tanulója lehet, rajtuk kívül még hat családtagja segíthet. Hogy ki, hány alkalmazottal dolgozik, természetesen maga dönti el. A kevésbé vonzó szakmákban (pl. autóhűtő-javító) nem tolonganak sokan egy műhelyben. De a karosszérialakatosoknál bizony számolhattuk volna a létszámot. A munkaidő is változik aszerint, ki hogyan győzi a teendőket. Illetve mennyit kell dolgoznia (keresnie) ahhoz, hogy ne csak a kötelezettségeknek tegyen eleget, hanem megérje a maga urának maradni.

A XIII. kerületben látottak-hallottak alapján hiba lenne általánosítani. De egy-két benyomásunkat azét elmondanánk. Hogy jó munkát flancos külsőségek nélkül is lehet végezni, hogy a lébecolva keresett egyenbér helyett sokan dolgoznak inkább keményen és rosszabb körülmények között is, megfelelő fizetésért, hogy a gyorsan meggazdagodni vágyó kóklert legjobban a szakmabeliek „nem szeretik”, hiszen a hitelüket rontja.
Nem könnyű ma Magyarországon az autók-motorok javítóinak. A kisiparosnak sem. Sőt. Bár a munkájukra szükség van, számuk a nehézségek miatt a jövőben inkább kevesebb, mint több lesz. Nem úgy a komoly javításra szoruló autóké – ezekből aligha lesz egyhamar „hiánycikk”.

Zsitva Katalin
Fotó: Favics Péter

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!