Kormánykerekéről letörött a fémkarika, amellyel a gépkocsi kürtjét működteti. Az ismerős autósboltban nem tudott ugyan újat vásárolni, de eszébe ötlött megkérdezni, mi ennek a szerkentyűnek a neve. Az eladónő azt válaszolta: harmatkéz.

Nem akarta elhinni. Tamáskodására megmagyarázták: harmat, mint a reggeli harmat, kéz, mint emberi kéz. Hirtelen kedélyes gyengédséget érzett, harmatcseppekre emlékezett, amelyek a reggeli nyári napsütésben múlékony, törékeny gyöngyökként lepik el a füveket, fákat, bokrokat. Ha kezével végigsimítja a fűszálakat, finoman, remegve tapadnak ujjaira. Olyan kedvesen és kellemesen hűsek, hogy jólesnék megízlelni őket.

Ilyen hangulatú nevet adtak a volánon levő krómozott fémkarikának, amely, ha megnyomják, sürgető, kiáltó dudát szólaltat meg. Valahányszor rádudáltak az M7-esen, amikor lassú kocsi előzésében volt, de valaki még gyorsabban követte és türelmetlenül sürgette, mindig összerezzent. Hányszor riogatták az utcai jelzőlámpánál, mivel sárgában nem indult azonnal. Megvallotta magának töredelmesen, hogy ő sem különb a Deákné vásznánál, rátülkölt gyalogosra, hogy nyomban ott merevedjék kővé ijedtében, ismerősnek jelezve, kora hajnalban felriasztott igazak álmát alvó embereket.

Harmatkéz. Sosem hallotta a krómkarikának ezt az elnevezését, s nagyon sajnálta, mert most rádöbbent a nyilvánvalóságra: a neveknek igenis lehet varázserejük. Nem fogadkozott olcsó meghatottsággal, hogy ezentúl úgy nyúlt majd a karikához, mintha valóban harmatot érintene. Nem hitte, hogy most már a költőien hangzó elnevezés hatására harmatkönnyedségűvé válik a keze. Nem hitte. A névtől nem változik meg a tárgy, a dolog. De az ember, akire hathat?

Elgondolta: kár, hogy korábban nem ismerte a harmatkéz szót. A tárgyakat, még az autóalkatrészeket is szebbé, valamit sugallóvá tesz az ilyen elnevezés. Kérdezte ismerőseit, köztük az autószerelőket is, de nem ismerték a szót: harmatkéz. Csodálkozva néztek rá, meglepetten hallgattak, mosolyogva vállat vontak, vagy elnevették magukat: mit számít az? Ki a csodabogár akaszthatta a kürtöt megszólaltató fémkarikára ezt a nevet?

Autóduda karikája és harmatkéz. Nem hisz a varázsigékben. Műszaki tárgyakat szép szóval illetni annyira prózai… Változik ettől a rendeltetésük? Ahogyan tovább gondolkodott, mégis hinni kezdte, hogy nem közömbös, minek hívnak valamit. Hiszen ha minden autós tudná, hogy harmatkézhez nyúl, amikor förmedő indulattal rádudál valakire…

Ha a mindennapi beszéd szótárát valaki szinonímaszótárral cserélné fel és az autós előtte bukdácsoló gyalogosról nem azt gondolná és mondaná, hogy dinnye, hanem csak az embert látná, aki ki tudja, milyen gondot cipel. Nem abban a … fejében, hanem a szívében. Ha a gyalogos nem sétafikálna át előtte az úttesten pöffeszkedve, előnye tudatában és nem sziszegné oda neki, hogy várj, a kuaád, hanem elnézést kérő kézzel intene.

Azok helyett a bizonyos beintések helyett köszönő intések, rálegyintések helyett kérő kézfelemelések. De szép is lenne… A harmatkéz használóihoz is illenék. Eddig jutott a gondolatfűzésben. De visszakozni nem visszakozott akkor sem, amikor az utcán felszerelte a kormányra a harmatkezet és próbaképpen kicsit megnyomta. A járdáról valaki ismert mozdulattal homlokához emelve forgatta mutatóujját, nem „harmatkéz” „harmatujjával”, jelezve, hogy: megőrült, miért dudál? Szerette volna megmagyarázni, hogy csak kipróbálta az új harmatkezet. De nem szólt. Az illető kinevette volna. Több igaz ige – vagy valami más – kellene ahhoz, hogy az emberi viszonylatok tovább ne durvuljanak. De azóta sem kerüli a szót, amire véletlenül rátalált: harmatkéz. Érdekes szókapcsolat. Bárcsak kapcsolódna össze hangulatával a hozzá illő magatartás is.

Kóródi József
Zöldi Lajos rajza

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!