Nem akarom túlságosan felcsigázni az olvasó érdeklődését, amikor ilyen hangzatos cím alatt mondom el néhány afrikai „autós” élményemet. Hiszen nem tettem meg ezer meg ezer kilométert Afrika Szarván… Mégis… Tehát Afrika Szarva? Igen, évszázadok óta így hívják a fekete földrésznek azt a kiszögelését – ha akarom félszigetét -, amely a Vörös-tenger, az Adeni-öböl és az Indiai-óceán között terül el. Itt fekszik a legrégibb afrikai ország, a forradalmi változásokat átélő Etiópia. Itt található a sokkal tengerpartibb Szomália, amely nevében is demokratikus köztársaság, s ezenkívül van egy kis francia gyarmati terület, amelynek Dzsibuti a székhelye. Jómagam Etiópiában és Szomáliában jártam: a fővárosokban, Addisz Abebában és Mogadishuban, meg a környékükön.
A helyszínből ennyi elég. De nyilván éppen a helyszínből következik, hogy jó autóutakon fordultam meg, hiszen a fővárosok tájékán jók az utak, Afrikában is. Amikor egy ízben Mogadishu környező helységeiben jártunk, a Shebele folyó mentén, rábukkantam egy különös veszélyt jelző táblára, amely orrszarvút ábrázolt. Dúsan termő földek között vezetett az országút, termelőszövetkezet egy tagban szántott ültetvényén, s magamban elgondoltam, hogy nemcsak az autósok félhetnek a rinocéroszoktól, hanem a fekete arcú parasztok is, akiknek keményen meg kell dolgozniuk a jó gyapottermésért. Ezeken az utakon alig találkoztam három-négy gépkocsival. Annál nagyobb számban ballagtak előttem szamaras kordék, két keréken. (mit érdekel ez bármely autóst? Nos, a szamár nem buta, legalábbis az afrikai autósok szívesebben találkoznak velük, mint a tevékkel. A szamár nyugodt tempóban, egyenes vonalban halad az úton, ellenben a tevék még akkor is veszélyt okoznak, amikor az országút mellett, a bokros, füves sárga földúton haladnak karavánként vagy csapatban; ilyenkor is előfordul, hogy megkergülnek és felrohannak az országútra. Az afrikai közlekedők ezt is tudják a sivatag hajóiról, nemcsak azt, amit a budapesti állatkert látogatói. Nevezetesen: a teve harap is.)
Amhara és angol nyelvű felirat egy buszon: Csak felszállás! A zsúfoltság jellemző minden órában
A szomáliai fővárosban már több az autó. Itt még az olasz gyarmati időkből szép számmal maradt vissza olasz lakosság, kereskedők, kisiparosok, szakemberek, szakmunkások, s az ENSZ különböző szakértői is dolgoznak Mogadishuban. Vannak arabok és hinduk is. Azért nemcsak nekik vannak autóik. A szomáli lakosság körében is nő kocsitulajdonosok száma, de egyelőre az jellemző, hogy a kocsit kenyérkeresetnek tekintik. A narancssárgára festett taxik tízezrei robognak a városban. Ez a fő közlekedési eszköz, nem is drága – viszont egyelőre az autóbuszjárat ritkább. Az iránytaxik népszerűek, a türkizkék blúzos, sárga nadrágos diáklányok és a hasonló színekbe öltözött fiúk is ezekkel közlekednek. Mennyi színjelzőt kellene használnom! Persze, itt hullámzik a kék Indiai-óceán, itt terem az édes (!) grapefruit, a mézízű narancs, no és a zamatos mangó, az ízes banán, a cukorédes papája. Ezeknek az íze-színe határozza meg a jelzőket. Még a taxiét is.
Addisz Abebában több a magánautó, több a taxi. Hiszen milliós város! Ezenkívül itt székel az Afrikai Egységszervezet, meg más központi afrikai szervezetek, ami egyrészt azzal jár, hogy sok az Afrika-közi diplomata, másrészt a világ többi országa is igyekezett képviseletet teremteni Etiópiával. Azt mondják: ez az ország dicsekedhet azzal, hogy a fekete kontinens államai közül neki van a legtöbb országgal diplomáciai kapcsolata.
Mogadishu és Addisz Abeba mégis hasonlít egymáshoz abban, hogy a közlekedés inkább ösztönös, mint szabályszerű. Itt-ott akadnak a közlekedést segítő táblák – talán Mogadishuban több, mint Addisz Abebában -, s jelzőlámpákkal is lehet itt találkozni. Itt be is tartják a kötelező szabályokat, annál is inkább, mert még rendőr is „megtoldja” a lámpák fegyelmező erejét. Jobbkézszabály? Nem, ilyen nincs! Az előzés szabálya? Nincs! Papíron talán igen, de a valóságban mindenki úgy előz, ahogy tud. A rendőrök nem állítják meg az autóst, akinek nincsen visszapillantó tükre vagy rossz a stoplámpája.
– Olyan itt német autó – mondta egy etiópiai külföldi -, mint egy gyors szamaras kordé, vagy a lovastaxi.
A lovastaxi két gumikeréken gördül, rendszerint két utassal. Taxamétere nincs, hogy is lenne, amikor a taxisok is anélkül járnak, vagy: egyáltalán nem működik. Az utazás díját az utasra pillantva szabják meg. Ne a taxisokat hibáztassuk, hiszen olyan társadalmi viszonyok között éltek, ahol a felső rétegek korrupciója sugallta a morált. Tavaly a forradalmi változások sodrában még autósbotrányra is fény derült. Az etióp császári állam – akkor még nem volt házi őrizetben az agg Hailé Szelasszié – amerikai gépkocsikat vásárolt, de ezek szőrén-szálán eltűntek. A kiterjedt császári család hercegei, a rasok és egyéb nagy hatalmú atok (urak) osztozkodtak rajtuk. Különben a sofőröknek szerepük volt a forradalmi változások elindításában is. Tavaly, az év elején ők is tüntettek, sztrájkoltak amiatt, hogy másfélszeresére drágult a benzin. A nyugati újságok azt írták, hogy főleg az eritreai származású sofőrök elégedetlenkedtek, ami aligha igaz, hiszen egyöntetű volt a sofőrszakszervezet jelzésére lezajlott megmozdulás. Az eritreai gépkocsivezetőket egyébként könnyű felismerni: muzulmán vallásúak, burnuszt viselnek.
Addisz Abeba szélén ilyen ellentmondásos az utca látványa… Busz és lovas taxik
Etiópia tizenháromszor akkora, mint Magyarország, de csak ötezer kilométer hosszú rendes autóútja van. Elképzelhető, milyen nehézségeket okoz a szállítás. Egy minisztertől hallottam: „A szállítást szamárhátról át akarjuk tenni kerekekre. De ehhez elsősorban utak kellenek. Máris épül egy újabb útszakasz, ebben „benne vannak” a britek és a kínaiak is”.
Aki Addisz Abebából dél-nyugatra tart, ernyős akácokkal és csenevész bokrokkal gyéren benőtt, kopár szavannákon halad át. Érdekes ez a táj, száz meg száz kilométereken keresztül lejt az út, hiszen az etióp főváros 2500 méter magasan van. Estefelé sok helyütt meglehetősen benépesül az út széle. Parasztok állnak a szegélyen, kakast és tyúkot nyújtanak a közlekedő autós szeme elé: „Tessék, eladó.” Kiülnek az út szélére a déligyümölcsök árusai is. De részletesebben ez már útleírás lenne. A legérdekesebb autóstörténettel azonban tartozom. Dr. Heid József sebész, az Addisz Abeba-i egyetem szerződéses tanára a fiával még a múlt év végén Budapestről az etióp fővárosig gépkocsin tette meg az utat. Utat? Hétezerhétszázharminchét kilométert. Budapest, Belgrád, Athén, Pireusz. Aztán szovjet hajón a Földközi-tengeren át. Majd Alexandria, Kairó, majd Asszuán, később Karthum, s végül az etióp föld… Negyven napig tartott, sivatagokon, oázisokon át. A Fiat-128-asnak persze most is magyar rendszáma van. Az egyetlen magyar rendszámú gépkocsi ebben az afrikai fővárosban.
– Mi kellett ehhez az úthoz? Szerencse? Vezetési tapasztalat?
Heid József szerint mindkettő. De azt hiszem, hogy elszántság is. Meg okos számítás: volt idő megismerkedni az afrikai közlekedési viszonyokkal.
Kóródi József
A szerző felvételei
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
