Jó öreg Zsigám öt és fél esztendeig szolgált, s ezalatt sok mindenben segített. Például abban is, hogy némi tapasztalatra tegyek szert a kereskedelem terén, ha már ezt életem korábbi szakaszaiban elmulasztottam. Dicséretére legyen mondva a Togliatti autógyárnak – amelynek pedig első, 1971-es gyártmányai közül került ki -, mindössze két olyan esetem volt vele, amikor sürgősen meg kellett javíttatnom, vagy ki kellett cseréltetnem egy-egy alkatrészét. (Pedig állítólag a gépkocsi életének egy esztendeje az emberi élet egy évtizedével ér fel.)

Úgy adódott, hogy Olaszország nyugati tengerpartján szaladtunk, s már kezdett sötétedni, de még sehol sem találtunk éjszakai nyugovásra való helyet. Senki másra nem számíthattunk – csak a Zsigára. Nyomtam hát a gázpedált – kitűnő út, gyenge forgalom, száraz idő, minden olyan, amilyent az autós legszebb álmaiban elképzel – s a sebességmutató egyre jobban kúszott jobb felé. A motor könnyedén bírta a 120-at, kissé hangosabban a 140-et, s a mutató még további gyorsulást jelzett. (Gondolom, két év múltán Olaszországban is elévül a gyorshajtásos szabálysértés.) Aztán egyszerre csak elérte a végső pontot – és leesett a műszerfal jobb oldalán. Nemsokára megpillantottunk egy kis, út menti albergót, amolyan beszálló-fogadófélét, de hiába lassítottam, a sebességmutató többé nem volt hajlandó visszatérni a normális kerékvágásba. Mivel Olaszországban sem szeretik a gyorshajtást, s az olasz rendőrök éppen elég külföldivel találkoznak ahhoz, hogy ne hatódjanak meg és ne legyenek elnézéssel az idegen rendszám iránt, bármennyire sajnáltam is a valutát, meg kellett csináltatnom a sebességmérőt. Igen ám, de hol?

Rómától jöttünk visszafelé, s azon a vidéken szinte minden faluban van Fiat-szerviz. Bementem az elsőbe, mutattam, magyaráztam, hogy mi a hiba. Meg is értették, részvevően bólogattak, majd közölték, hogy nem tudják megjavítani. Szegény magyar turista ilyenkor elkészül a legrosszabbakra. Vagyis arra, hogy újabb kérdésére: akkor hol tudom megjavíttatni, megkapja az itthon olyan sokszor hallott választ: – Mit tudom én!

Nem így történt. Az olasz szerelő – valahol Grosetto város környékén – közölte, hogy ilyesmit csak Livornóban javítanak, ott van a Gelsinari cég, a Róma utcán (Via Roma). Hittem is, meg nem is, mindenesetre megkérdeztem a következő faluban egy szervizben. Aztán a harmadikban is, meg a negyedikben. Ott egy szerelő szép, olvasható, nyomtatott betűkkel fel is írta a noteszomba a címet, hozzá kis térképvázlatot is készített, hogy a városba érve, tudjam, merre kell keresni a javítót. Gondoltam, ez valami országos nagy cég lehet, hogy ennyire ismerik Itália-szerte. Ám a megadott címen egy kis üzlethelyiséget találtam, benne két, azaz kettő embert. Egy középkorú, komoly férfiút, továbbá egy ifjú legénykét, aki szemmel láthatóan tanulóidejét töltötte ott. A viszontagságok után már alig-alig merem elmondani, hogy mi is a gondom. De Gelsinari úr (biztosan nem így hívták, de a cégről magamban így neveztem el) csak annyit szólt: Si. Vagyis igen. Megnézette a fiúval a kocsit, valamit tárgyaltak egymás közt, majd a főnök megkérdezte tőlem, hogy új kilométerórát és sebességmérőt óhajtok-e, vagy elég lesz, ha megjavítja? Kissé hitetlenkedve mondtam:
– De uram, hogyan tudná kicserélni? Hiszen ez nálunk, Magyarországon készül!
– Tudom – bólintott és leemelt a polcról egy komplett műszerfalat, pontosan olyat, amilyen a kocsimban volt, s amilyet százezerszámra gyárt a magyar ipar VAZ-kooperáció keretében. Nem akarom szaporítani a szót (pedig lenne még mondanivaló az árról is, amely pénzünkre átszámítva kb. 230 forint), s talán már régen elfelejtettem volna az egész esetet, ha nem emlékeztet rá nemrégiben egy budapesti Zsiguli-bolt.

A második, sürgős javításra szoruló hiba ugyanis az volt, a jó öreg Zsigán, hogy jóvátehetetlenül elromlott a szélvédő ablaktörlője, s karcolta az üveget, hiába cserélték rajta már jó néhányszor a gumit. Nem maradt más lehetőség, mint a zsebbe nyúlni (ilyenkor jön rá az ember, hogy nemcsak a devizát lehet sajnálni), és új ablaktörlőt vásárolni. Lényegesen jobban bírom a nyelvet, mint Olaszhonban, s a bolt megtalálásához sem kellett külön útbaigazítás, mivel legalább minden héten egyszer járok arra. A Liszt Ferenc tér táján, szép fővárosunk kellős közepén. Rosszkedvű leányzó fogadott a boltban és közölte, hogy ablaktörlőjük hetek óta nincs. Megkérdeztem – mint két évvel korábban Olaszországban -, hogy hát akkor hol kapok. Gondoltam, hogy megnevez egy másik boltot, esetleg közli, hogy a múlt héten Ceglédbercelen még volt, de most már inkább nézzem meg Zalaapátiban vagy Csanádapácán. Megint nem várakozásomnak megfelelő dolog történt. Csak ennyit mondott: – Mit tudom én!

Azóta – nem tehetek mást – naponta fohászkodom az Autóalkatrészek Urához, hogy ha már nem kapok ablaktörlőt, legalább ne essen az eső…

Várkonyi Endre