E cikk szerzője Egon Graef eredetileg a közlekedéslélektani tanulmányaival tette ismertté nevét. Ma is a sportos autóvezetés híve, és a gépkocsivezetők számára önmaguktól kínálkozó új utakat keres a közlekedési balesetek megelőzésére. Célja, hogy mindenki, aki ma kormányhoz ül, módszeresen hozzászokjék a veszélyes helyzetekhez. A szerző néhány példán mutatja be a gyakorlati javaslatait: hogyan lehet elkerülni a pánikba-esést, amely a közúti forgalomban kiszámíthatatlan következményekkel járó ijedtségi reakciókhoz vezethet. Aki módszeresen szoktatja magát a veszélyhez, könnyen megtalálja azt a „vészkijáratot”, amellyel elkerülheti az összeütközést. Vagy, ha az összeütközést már nem is háríthatja el, mindenesetre mérsékelheti annak következményeit.
Akiknek nem kellett volna meghalniok…
Egy Renault 70 km-es tempóban haladt az autóúton. A teljesen egyenes, 11 méter széles, kifogástalan állapotú úttesten megelőzte egy Ford, 100-as sebességgel. Ugyanilyen gyorsan jött velük szemben egy Opel. A Ford az előzésnél átkerült az út bal oldalára, majd a lehető leggyorsabban vissza akart térni a jobb oldalra. Az adott távolsági és sebességi viszonyok mellett a jobb oldalra való visszatérésnek baj nélkül sikerülnie kellett volna, ha… No, igen: ha a döntő pillanatban a Ford vezetőjének idegei nem mondták volna fel a szolgálatot. A vele szemben rohanó Opellel való összeütközés elehetőségétől, várható bekövetkezésétől azonban pánikba esett. Az útpálya közepén erősen fékezni kezdett, és így már nem tudta megakadályozni az általa indokolatlanul előidézett karambolt. Az összeütközés ereje a két egymásnak ütköző kocsit 6 méternyire tolta az éppen odaérkező Renault irányába. A kiskocsi már nem tudta elkerülni az összeütközést, és a következő pillanatban szintén a romhalmaz része lett. Kilenc ember azonnal meghalt koponyaalapi töréssel, négyen életveszélyesen megsérültek és három autó teljesen használhatatlanná vált.
A Ford vezetője hivatásos gépjárművezető volt, tíz évnél hosszabb gyakorlattal. Rossz lelkiismerete arra ösztönözte, hogy az előírásoknak megfelelően mielőbb visszairányítsa a kocsit az út jobb oldalára. A vele szemben közeledő Opel látványa azonban olyan erős lelki hatást gyakorolt rá, hogy teljesen értelmetlenül a fékre lépett. Idegei felmondták a szolgálatot. Pedig csupán a lábát kellett volna a gázpedálon hagynia, és ma ő is az élők sorában lehetne: a 15,5 m-es féknyomok is azt bizonyítják, hogy ha nem fékez, visszatérhetett volna a jobb oldalra.
Mi lett volna a helyzet helyes megoldása?
A Ford az előzés közben túlságosan is balra sodródott. Mivel az út 11 méter széles volt, a legkülső (a Ford menetiránya szerinti baloldali) sávon teljes biztonsággal haladhatott volna. Ezt nem lett volna szabad elhagynia. Fékezés nélkül kellett volna elhaladnia a szembejövő Opel mellett, ezzel is értésére adva, hogy csak mögötte kíván ismét visszatérni a jobboldali sávba. Kétségtelenül ez lett volna a legbiztonságosabb menekülési mód, amelynél semmi nem jöhetett volna közbe. Természetesen az ilyen „vészkijáratot” nem mindenki ismeri fel elég gyorsan ahhoz, hogy a közlekedési szabályok ellenére meg merje kockáztatni.
Ismét egy nagyon tanulságos történet. Színhelye: Ulm-Stuttgart autópálya. Egy Ford kisbusz 100 km-es sebességgel haladt Stuttgart felé, tíz utassal és nyaralási poggyásszal megtömve. A bal hátsó gumi defektje miatt a vezető fékezett. A busz forgásba jött, és átbukott az autópályát kettéválasztó sávon. Így a szembejövő forgalom céljára szolgáló pályaszakaszra került. Itt egy 220-as Mercedes közeledett 160 kilométeres sebességgel. Ennek a vezetője éppen egy teherautót előzött, és mintegy 80 méterre lehetett, amikor meglátta maga előtt a kisbuszt, amint az elválasztó sávról eléje perdül, széjjelrepülő poggyászokkal és egymásra zuhanó utasokkal. A Mercedes vezetője megpróbálta az elválasztó sáv felőli oldalról elkerülni a kisbuszt. Azonban ez a teljesen szokatlan, ijesztő látvány annyira megrendítette a vezetőt, hogy nem tudta levenni tekintetét a jelenetről. Csupán a vezetési reflexei működtek még: teljes erejével a fékre lépett. Csúnya mutatvány következett: a kocsi csúszó kerekeivel szinte megcélozta az út közepén felborult autóbuszt. Negyvenméteres fékutat hagyott maga mögött és így is a fékezéstől vijjogó kerekekkel frontálisan az eléje került akadályba rohant. Hat embernek kellett életével fizetnie azért, mert a Mercedes vezetőjének az idegei felmondták a szolgálatot…
Mi lehetett volna a „vészkijárat” ebben az esetben?
Az autóbusz vezetője természetesen a defekt bekövetkezése után fékezés nélkül hagyhatta volna kigurulni a kocsiját. Súlyos hibát követett el azzal is, hogy tétlenül szemlélte a járműve „bepördülését”, majd felborulását. Ha ugyanis a buszsofőr ura maradt volna a kocsijának, nem következik be a szerencsétlenség.
Ennél fontosabb azonban azt elemezni, hogy a Mercedes vezetője miként kerülhette volna el az összeütközést. Amikor ugyanis a veszélyhelyzetet mintegy 80 méterrel maga előtt először megpillantotta, a busz éppen elhagyta az elválasztó sávot, s tovább bukfencezve ferde irányban tört az útpálya közepe felé. Az úttest jobb oldala teljesen szabad maradt, sőt, út menti árok nélkül egy szabad terület is csatlakozott az úthoz. Tehát két „vészkijárat” is kínálkozott, amelyet minden vezető, aki nem esik pánikba, megtalált volna. Annak ellenére, hogy számolnia kell ilyenkor mindenkinek bizonyos kockázattal. Először is észre kellett volna venni a busz által már elhagyott elválasztó sávot: a Mercedest még az úttesten kissé balra kormányozhatta volna, majd végigcsúsztatva az elválasztó sávon, baj nélkül megállhatott volna. Ám a Mercedes vezetője nem tudta felmérni a lehetőségeket.
Éppen úgy nem látta, mint az előző példában a Ford vezetője sem fogta fel a bekövetkező balesetet. Vagy hogy a gépjárművezetők ezrei naponta nem ismerik fel egy-egy baleset elkerülésének lehetőségét. A pánikbaesés hatására tekintetüket a vélt akadálynak szegezik, és le sem veszik többé onnan. Így mintegy annak vonzó hatása alá kerülnek, s mindaddig követik, amíg abba belerohanva össze nem zúzzák magukat. Ahhoz, hogy ezt a sorsot az emberek elkerüljék, meg kell tanulniok, hogy ilyen kritikus közlekedési helyzetekben is uralkodni tudjanak idegeiken. Anélkül, hogy a félelemérzés eluralkodna rajtuk, s megbénítaná ítélő- és cselekvőkészségüket. Ezt a képességet egyedül a módszeres veszélyhez-szoktatás révén sajátíthatjuk el.
Mi a veszélyhez szoktatás?
Sok emberre azt mondják, hogy az átlagosnál lassúbb az elhatározó képessége. Nos, lehet. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy az ilyen emberek a modern korban nem tudják megállni a helyüket. Éppen ellenkezőleg. Az ilyen alkatú ember is lehet – mint majd látni fogjuk – bölcsen előrelátó. Sőt, különös érzékkel alkalmas lehet arra, hogy a nagy sebességek korában is kellő gyorsasággal működjenek a reflexei. Minden emberben benne szunnyadnak a képességek, csak évmilliókon keresztül nem volt rájuk szükség, így nem kerülhettek felszínre. Szükségességükre csak a legutóbbi néhány évtizedben döbbentünk rá. Ezek után már csak a teljes igyekezettel való gyakorlásukra van szükség. Ha nem így lenne, nem születnének manapság oly divatos autós rallye-versenyeken a gépjárművezetők fantasztikus teljesítményei. Pedig általában ezek az emberek sem rendelkeznek különleges képességekkel. Csupán hivatásuk folytán már a kiképzés alatt önműködően beléjük rögződik a veszélyélmény, és ez magával hozza az annak leküzdéséhez szükséges vezetéstechnikai gyakorlatot.
Igen, ők kemény tréningeken, megszámlálhatatlan órán keresztül megtanulják, hogy miképpen lehet kocsijukon minden helyzetben uralkodni; vérükké válik, hogy tudatuk miképpen fogja fel a gyorsan változó körülményeket. Reflexeik következetesen követik ezeket és alkalmazkodnak is hozzájuk. Fizikai reakcióik fokozatosan egy ugyanolyan gyors szellemi reakcióval társulnak. Így koordinált reakció jön létre, amely a legkritikusabb közlekedési helyzeteken is, a legváratlanabbul felbukkanó akadály leküzdésénél is elősegíti az ellenintézkedés megszületését. Értelmetlen izomreflexek, mint például a félelem diktálta fékezés, nem fordulat így többé elő, mivel vele párhuzamosan működik a szellemi reakció, amelyet nem bénít meg a pánik, és így a fizikai reakciót ellenőrizni tudja.
Milyen is ez a módszeres veszélygyakorlat, és miből tevődik össze? Mint már láttuk, a pániknak és az idegek rövidzárlatának oka a félelem és az ijedtség. A váratlanul adódó kritikus közlekedési helyzetekben a félelem és a rémület tanácstalanságból és tehetetlenségből adódik, jóllehet e tényleges helyzet a legtöbb esetben csak látszólag tűnik kiút nélkülinek. Az ilyen esetek többségében van még egy vészkijárat. Mindenesetre egy lehetőség, hogy a legrosszabbat elkerüljük.
Arra kell tehát magunkat rászoktatnunk, hogy a váratlanul fellépő akadályoktól ne rémüljünk meg, az így adódó helyzeteket a lehető leggyorsabban mérlegeljük, találjuk meg a kiutat, és a megfelelő kitérési feladatot vezetéstechnikailag végre tudjuk hajtani. Az értelem taktikai parancsait kell követni, ahelyett, hogy értelmetlen, önműködő izomreflexeknek engedelmeskednénk (például fékezéssel!). Ennek elérése céljából fantáziánkat kell dolgoztatnunk oly módon, hogy mindennapi útjainknál ilyen veszélyes körülményeket képzelünk magunk elé.
Tegyük fel, hogy autópályán haladunk 100 km/óra sebességgel, és éppen meg akarunk előzni egy teherautót. Próbáljunk lelki szemeinkkel látni, amint éppen egy nagy láda esik az út közepére. Azonnal el kell döntetnünk, mit tehetünk, és – természetesen csak gondolatban – a megfelelő veszély-elkerülési manővert hogyan kellene a rendelkezésünkre álló adottságok között keresztülvinnünk. Fontoljuk meg: egy teherautó sem halad olyan lassan, hogy ne tudnánk mögéje besorolni túl erős fékezés nélkül; persze a követési távolságot ilyen esetben is feltétlenül be kell tartani. Gondoljunk csak arra például, hogy a teherautó vezetője észreveheti, hogy elvesztett valamit, és emiatt hirtelen fékezhet. Tehát, ha saját sebességünk ehhez a megoldási módhoz túlságosan nagy, akkor ez azt jelentheti számunkra, hogy levesszük a gázt, fékezés nélkül balra kitérünk és – akár az elválasztó sáv igénybevételével is – az akadály mellett elhaladunk. Véssük jól az emlékezetünkbe, hogy ebben az utóbbi esetben érintetnünk sem szabad a fékpedált, mert ezzel megakadályozzuk a kormányzást. Amennyiben az útszélen járdaszegély van, ezt nem szabad túl hegyes szögben megcéloznunk, mert ez esetben kocsink visszapattanhat róla. Más alkalommal képzeljük magunk elé, hogy egy defektes kocsi hirtelen keresztbe áll, és elzárja előttünk az utat; vagy az ellenkező irányú útsávról elénk csúszik váratlanul egy jármű. Hogy nehezebb legyen a feladat, a legkedvezőtlenebb szöget és a legnagyobb sebességet tételezzük fel. A feladat mindenképpen az, hogy egy pillanat alatt meg kell találnunk a vészkijáratot. Leggyakrabban ilyenkor a középső sáv kerülhet szóba, azaz az elválasztó sövény, illetve a sövény melletti szegély, amely általában megfelel egy kocsi szélességének. Vajon hányan tudnának válaszolni arra, hogy milyen ez a szegély? Pedig ha pontosabban megfigyelnénk, és ilyen elképzelt akadályoknál rendszeresen itt keresnénk a menekülési lehetőséget, akkor a valódi veszélyeknél sem veszítenék el a fejüket. Néha az út jobb oldala felé is kínálkozik menekülési lehetőség. Minden körülmények között el kell azonban kerülni a frontális összeütközést!
A legfontosabb, hogy hozzászokjunk a hirtelen felbukkanó bármilyen akadály megpillantásának gondolatához. Ezzel fokozzuk magunkban a belső „átállási készültséget”: s ezt lankadatlanul gyakoroljuk. Hasonlóképpen fontos már a gyakorlat ideje alatt is, hogy amint megtaláltuk a helyes megoldást, szemünk ne tapadjon az elképzelt akadályra, hanem a kiutat keressük! A valóságban ugyanis az akadály látványa oly mértékben megragadja tekintetünket, hogy ezáltal a pszichológiai beállítás szükséges, hogy képesek legyünk tekintetünket a lehető leggyorsabban visszarántani az akadályról. Helyette szemünket szegezzük a „vészkijáratra”, és figyelmünket arra összpontosítsuk.
A megfelelő döntés hozatalánál mindenekelőtt arra kell ügyelni, hogy a frontális összeütközést hogyan lehetne mindenáron elkerülni. Időveszteség nélkül dönteni kell! Itt írjuk fel magunknak egy cédulára az alábbiakat:
1. A frontális összeütközést minden körülmények között el kell kerülni.
2. A felbukkanó akadályról a lehető leggyorsabban le kell venni a szemünket.
3. Meg kell találni a vészkijáratot, és a rajta átvezető utat minden módon követni kell.
A cédulát tegyük a levéltárcánkba, vagy olyan helyre, ahol gyakran a szemünk elé kerül. Addig és addig olvassuk, tanuljuk ezt a szöveget, amíg már álmunkban is megjelenik.
Gönczi Béla rajzai
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
